Hajnali 5-kor sűrű pelyhekben esik a hó, mi pedig az utca sarkán állunk, várva, hogy befusson a transzfer a reptérre. Londonban nem is szokott esni a hó, pláne nem úgy, hogy ilyen vastag takaró maradjon utána. Kicsit sajnálom, hogy pont ezen a hétvégén nem maradunk, de a hidegből már elegem van, úgyhogy kémlelem az utcát, mikor bukkan fel az előbb említett autó. Bekanyarodik végre, és kicsúszik, kézifék, visszaáll, azután becsúszó szereléssel meg is érkezik. Itt ugyanis nem ismerik a téli gumit. Minek az?

Óvatosan, és kifarolgatva elérjük a repteret. A már fogyóban lévő, szokásos kencék megvásárlása, víz, szendvics, mosdó és már szállunk is be. Kómásan az ablakon dőlök és hallgatom a stewardesst, aki lenyom egy stand up comedy-t. Mindenkiből hülyét csinál-ami nem nehéz korán reggel-és ökörködik, ameddig fel nem szállunk, majd elhallgat arra a 15 percre és utána ugyanonnan folytatja.

Bedugom a fülest és az ablaknak dőlve elalszom.

A stewardessre kelek, aki épp egy kopasz fazont figuráz ki. Viszont kinézve az ablakon, máris éber vagyok. Étangok felett ereszkedünk és szikrázó napsütés van, csillog a víz, én pedig már alig várom hogy kikerülhessek a fapad nyújtotta „kényelemből”.

  Portugália, itt vagyunk. Nem mintha ez Őt lázba hozná, de minket annál inkább.

Első találkozás, mert valahogy mindig körbe lőjük. Algarve. Februárhoz képest a 16 fok és meleg napsütés elég kecsegtető. Miután kisasszézunk a reptérről, átvesszük a bérelt autót és irány Albufeira.

Airbnb-n találtunk egy kis lakást, amihez egy tengerre néző terasz tartozik. Kicsit szeles, hűvös azért kint sokáig üdülni, visszafelé már üveget tudnék vágni a mellbimbóimmal. Az lenne a mutatvány.

Miután letettük a csomagokat, elindulunk valami késői reggeli után nézni. A szűk, fehér házak közötti utcákon könnyen el lehet ábrándozni, hogy azután Albufeira gyönyörű partszakaszának a látványa fejbe kólintson. Februárban alig vannak, ezért is választottuk a téli látogatást. Minden csendes, nem hemzsegnek a turisták, és épp elég étterem és bár van nyitva ahhoz, hogy lehessen dőzsölni egy kicsit. Mi is így teszünk, leülünk egy szimpi teraszra, rálátunk a tengerre és 3 perc múlva a hőn áhított kávénkat kortyoljuk. Idén videózunk, azután összerakunk belőle valami szösszenetet, hogy jobban átjöjjön majd a fíling. Nem maceráljuk sokat a kamerát, csak amennyit kell, hogy megmutassuk a leglényegesebbeket.

Itt nyáron állítólag brutál sokan vannak, igazi üdülőhely. Szóval az nem jönne be, de ez így, elég menő. Végig sétálva a hatalmas sziklafalakkal övezett parton, magunkba szívjuk a tiszta, sós tengeri levegőt és illatokat, végig járjuk a kis lépcsősorokat az ormon és beteríttetjük magunkat a sziklákhoz csapódó hullámokkal. Kamera még egyben? Jó, akkor gyerünk tovább.

Megnézzük a kikötőt. Nem nagy szám, de érdekes lakóparkot húztak fel köré, színes házakkal és éles kontrasztot alkot a felette látszó, dombra épült óvárossal.

Egy gyorsra sikeredett otthoni pihi után vissza a part menti bárokhoz, vacsit vadászunk. Végül ugyanott kötünk ki, ahol reggel. Az egészben sült, napi fogás, tengeri sügér. Nagyon finom, locsolgatták vajjal rendesen, azt érezni, de az ízét nem vették el és jólesik. A kiszolgálás kedves és figyelmes a bor asztali és az, aminek árulják. Több, mint 20 óra ébrenlét után az ágy nagyon hívogató, sok utcányi távolságból is érezzük a vonzó erejét, szóval egy utolsó bejelentkezés után (amit kár lett volna kihagyni, annyira használhatatlanok vagyunk), már teret is engedünk a puha takaró alatti...ájulásnak.

  A következő reggel Faroba megyünk. Kocsiba be, ablakot le, mert ma még szebb idő van, mint tegnap. Faro kb 30 perc autókázás. Az autópálya matrica a kocsi szélvédőjén üdül és a nem látható kapuknál bepittyeg, így méri mennyit mész és automatikusan vonja a regisztrált bankkártyáról a díjat.

Faroban az első, ami feltűnik, hogy mennyi gólya van. Bármerre fordulok, gólya párok fészkelnek. Nosztalgia tör rám, és bármeddig el tudnám őket nézni.

Először kell egy kávé. Szimpi terasz, napsütés, kis nyüzsi. Faro nagyobb, és látszik, hogy zajlanak a hétköznapok. Mindenki munkába megy, vagy odafelé tartva leül egy kávéra. Árut szállítanak, a boltosok beszélgetnek, egy diáksereg az utcán épp forgat. A helyi kézművesek a kis téren árulják a portékát, a gyerekzsivajt a mellette levő játszótérről veri vissza az aszfalt. Mellettünk egy újonnan nyílt pékség van, Demo Urban Bakery, ahol a brazil pincér meleg barna szempárja és barátságos mosolya fogad, pastel de natat kérünk, 4-et, elvitelre. Apropó, 2 nap múlva visszatértünk és a férjem a szülinapját egy nataval indítottuk, megkértem Őket a pultnál rendeléskor, hogy tűzzenek a közepére egy gyertyát és úgy hozzák ki. Éneklést is kaptunk, plusz szalvétára kézzel írt jókívánságokat. Eddig mindenhol beszéltek angolul és mindenki szuper barátságos.

A 4 vanília krémes, isteni finom tésztás sütivel felszerelkezve felfedezzük a belvárost, a kikötőt, a mólót. A mólóra érdemes kimenni, a part menti vasúti sínek után, az étangba nyúlik ki, és naplementéhez közeledve, gyönyörű. A madarak bukdácsolva kutatják az élelmet a sekély sós vízben, a pici halászhajók imbolyognak. Békés és meseszerűen színes.

Megszomjazunk és a kikötőből visszafelé épp egy gólya párt fürkészve téved a tekintetünk az ott álló Hotel Faro tető teraszára. Felliftezünk és a város látképét magunkba szívva lazulunk egyet a teraszon. Ati sört, én klisében nyomom és mimózát rendelek. Az ár nem vészes, bár nem a legolcsóbb, de nem puccparádé, és a kilátás megéri. Na meg az, hogy februárban egy rövid ujjú blúzban élvezem a koktélom délelőtt 11-kor. Hoppá.

Elsétálunk, nézelődünk pár órát, az óvárosi falon belül a templom és kertje elég cuki, belépőt kell fizetni, de a toronyból nagyon szép a város és a vízpart. Helyi Micehlin Guide-os étterem a Faz gostos.

Mi viszont ma este egy másik kisvárosban, Tavirában falatozunk, mert a Cataplana állítólag ott a legfinomabb a régióban.

  Több, mint egy óra autóút után (elfelejtettük visszaállítania GPS-en, hogy vihet autópályán is) kis kerülőutakon, megérkezünk Tavirába. A folyó kettészeli a várost, csodaszép épületek és hangulatos kis bisztrók, éttermek zsibogása hallatszik. Elsétálunk jobbra, azután balra, fel és le, majd befordulunk egy helyi kiskocsmába és rendelünk egy brandyt. Az aperitif után pedig célirányosan a szemközti étteremben keressük a helyiek ételét, a Cataplanat. Egy ufószerű rézedényben mindenféle tengeri jót főznek együtt krumplival, zöldségekkel, fokhagymával és fűszerekkel. Az edény lényege nagyjából az, ami a tagine-nak, hogy az aromák, ízek átjárják, a gőz bent marad és mindennek még inkább zamata legyen. Úgy is lett. Az előétel paradicsomos szardínia, konzervben tálalva, kenyér, és fokagymás, chilis rák. Hozzá a ház borát locsolják, ami szintén nagyon korrekt. A felszolgálónk képzett és közvetlen. Egy dolgon lehetne csak javítani, a világításon. Az én ízlésemnek kicsit hideg, de nem romantikázni jöttem, hanem enni, szóval nem kötök bele. 

Az étterem megtelik, a törzsvendégek is megérkeznek. Az utolsó korty borunk után pedig az asztalra tesszük a partedliket és kifelé menet még visszamosolygunk a pincérre.

Az első rész videójáért katt ide

Folyt köv. jövő héten - a Lagosban található túraútvonallal és a válasszal a kérdésre hogy vajon szétfagy e az ember egy februári hajóúton, ahol barlangokat és rejtett partokat fedez fel.

   Hátra dőlök a székemen és megpróbálok feltűnés nélkül kicsit lazítani az övemen. Közben a férjem arcát nézem és hallgatom, amit mesél, bár sok mindent nem fogok fel belőle. A vér ugyanis az agyamból épp a gyomromba áramlik, hogy ott segítsen ahol tud. Belekortyolok a vörösborba és ízlelgetem. Nem amolyan túl flancos módon, mint aki épp szakérteni készül, hanem szimplán csak élvezem a zamatát. Mellettem egy kutya félig már alszik, bár próbálja rajta tartani a szemét a gazdáján, több-kevesebb sikerrel. De irigylem. Fura lenne, ha odafeküdnék mellé? Este 11 múlt és élvezem a zsezsgést körülöttem. Az étterem minden szegletében párok és barátok beszélgetnek, kacarásznak. Ez az a zaj, amit ha felvennék a telefonommal és esténként visszajátszanám, nem lenne gond az elalvással. De az illatokat nem adná vissza, pedig azzal teljes ez az este. A konyhából kiszűrődő halk zene, amit a szakácsok hallgatnak és az utcáról beszivárgó esti friss és kissé csípős levegő, ahogyan keveredik a bor és a bisztróban lévő nők parfümjének illatával. Nekem ez a Montmartre, Párizs pedig szerelemváros télen és nyáron.

Enchanté - avagy Párizs "halszemen" keresztül

A videónkban szereplő helyek mellett még több infót találhattok a Salut! című korábbi blogbejegyzésemben.(első és második rész) 

    Minden kozmopolita nagyváros betemet, elúszol az időddel és mindig jönnek a kifogások, hogy mire, miért nincs elég. Velem gyakran megesik és emlékeztetnem kell magam, hogy a pörgésben és a bedaráló életmódban megtaláljam még azt a pár percet vagy órát amikor csak figyelek. Magamra, másokra, akár egy madárra aki a tollát tisztogatja a kerítésen. Leszoktam már rég arról, hogy az utcán a telefonom nyomogassam és pörgessem, inkább felfelé nézek és észreveszem az épületeket és a mellettem elsétáló tömegben az arcokat fürkészem. Persze feltűnés nélkül, nehogy ez legyen a vesztem, a végén valamelyik frusztráltabb alak még megkerget egy péklapáttal.

    Ma esett és a még mindig nyirkos, párás londoni levegő új stílust teremt a hajamnak. Mire befordulok az indiai étterem utcájába -ahol legkedvesebb francia barátnőm már annyira éhesen vár, hogy küldözgeti az étlapról a fotókat, hogy lehetőleg mielőtt odaérek tudjam mit fogok rendelni- a vállig érő frizurám az űrgolyhókéhoz hasonlít.

Végre befutok, és azonnal rendelünk. Fokhagymás naan kenyeret és dhalt, én csicseriborsóval és feketelencsével, Ő bárányraguval. A hely engedi, hogy a saját palack borodat vidd és idd (vagy a mi esetünkben, ami még előző estéről megmaradt belőle).

Minden fontos dolgot megbeszélünk vacsora közben, ki/kivel/mit és hol és persze a legújabb pasikat a barátnőm frontján, de csak miután kiveséztük, hogy a 6 hónaposra tervezett körútja hogyan fog alakulni. Hiányozni fog, de nagyon drukkolok, hogy az utazásai segítsenek Neki feldolgozni az elmúlt év történéseit. Tudom jól, hogy ha választhatna akkor az édesapját választaná. Így viszont a váratlan örökségének egy részét arra fordítja, hogy kiaknázza a szingli lét adta lehetőségeket és éljen, tapasztaljon, gyógyuljon.

A második pohár borunk közben arról folyik a szó, hogy újra találkozott egy gyerekkori barátjával, akivel továbbra is tartják a kapcsolatot. Ki mikor volt épp Londonban vagy Párizsban, egymásnál aludtak ha nem volt épp semmi kötődés egy harmadik fél iránt. Ezúttal viszont a pasi bemutatta a barátnőjét, akiért nyilvánvaló módon odáig van és fülig, nyakig benne.

    Első látásra a csaj szimpatikus, de van valami kifejezés az arcán, amit az ember nem tud hova tenni. Közvetlen és kedves, bár egy idő után feltűnik, hogy többet kérdez, mint mesél. Pár óra múlva minden értelmet nyer és próbáljuk a tényt abszolút higgadt önfegyelemmel fogadni, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy a lányzó 3 éve hagyta ott Franciaországban a zárdát, ahová 18 évesen az érettségi után költözött. Nyíltan és barátságosan mesél az időszakról. Szigorú, vallásos szülők idősebb lányaként egy francia kisvárosban nevelkedett. A szülei nem kényszerítették apácának, de a terelgetett útja afelé volt kikövezve. Mikor betöltötte a 18-at, boldogan és mély meggyőződéssel vonult be a zárdába. Különösebb nehézségek nélkül vette fel az ottani szokásokat és a ritmust, a hite megingathatatlan volt. A családtagok évente egyszer látogathatták.

12 évvel a rendbe való belépése után kezdett felfigyelni a jelekre, amik egy másfajta élet felé navigálták. Nem hiányzott neki a nagyváros, a nyüzsgés, hisz sosem ismerte. Inkább úgy fogalmazott „a monotóniából való kiszakadás és a tapasztalás vágya mozgatta”. Szeretett volna tenni valamit és úgy érezte a négy fal között, anélkül, hogy kontaktust alakítana ki másokkal, az egésznek semmi értelme. A nővérek nem könnyítették meg a döntését. Egy kis szigetre küldték egyedül, ami a rendhez tartozott. Egy kis viskó állt rajta, pár fa, az élelmet pedig hetente, csónakkal vitték neki.

4 hónapig kellett egyedül gondolkodnia és a remények szerint újra megtalálnia Istent. Csakhogy, Ő nem a hitét vesztette el, csak a hit átalakult és befogadóbbá vált, nyitottá az új dolgok iránt. 4 hónap múlva kilépett a rendből, bár akkorra már némi daccal és sértettséggel (mégiscsak 4 hónapig volt elzárva egyedül, amit nem Ő választott).

Ennek már több mint 3 éve. Azóta egy párja volt, és kb. egy éve vannak együtt a barátnőm gyerekkori barátjával. A kifejezés az arcán pedig nem más, mint az öröm és lelkesedés minden iránt, ami új, amit nap mint nap megtanul. Nem jár templomba, nem imádkozik esténként de hisz. Sok mindenben. A 12 év kihagyás miatt az embernek az az érzése, hogy az egyik legszabadabb és legkíváncsibb, őszinte emberrel van dolga. Nem befolyásolták a különféle technikai kütyük, bugyuta Hollywoodi filmek, a szociális hálók és applikációk. Ő semmi más nem akar lenni, mint aki. Nem akar külsőségekben sem megfelelni az elvárásoknak vagy minél több like-ra szert tenni. Neki minden új és érdekes. Néha a legapróbb dolgokra nyílt csodálattal tekint és ez nagyon üdítő. A társaságában újraértékelünk nagyon sok mindent.

Hazafelé azon jár az eszem, mennyire egyértelmű, hogy a barátnőm barátja beleszeretett. A lány a legjobb oldalát hozza ki mindenkiből, ráébresztve az embereket arra, hogy álljanak meg egy percre és vegyék észre, szeressék az apró dolgokat. Én is beleszeretnék, se perc alatt..

     
Ha létezik a fogalom, hogy ‘angry typing’ azaz hallani, ahogyan valaki mérgesen gépel, akkor
ez körbe leng az elmúlt pár hónapban.
Multinak dolgozni jó is, rossz is, de biztosan bosszantó akkor, ha az ember otthagyja a céget,
önszántából, mert nem tetszik, talál felmondási ideje alatt egy másikat, amelyik viszont jó, passzol
es a csapat is szuper. Azután 2 éven belül mehet vissza a balettbe ugrálni, mert a cég amit otthagyott
megvette a céget ahol viszont szeret dolgozni. Azaz bekebelezés, összeolvadás, ki hogyan hívja, de a
lényeg, hogy ez a mérges kicsi ember jelen pillanatban én vagyok. Es meg kell mondjam, nem
táncolok elég jól ahhoz, hogy tudjak idomulni a régi-új cégem koreográfiájához. Máskülönben miért
léptem volna le? Nade. Vártam, hátha a nagy leépítési hullám -ami ilyen esetben jön ha indokolt, ha
nem- elsöpör engem is és akkor legalább a zsebem nem bánja annyira, talán belevághatok valami
merőben új dologba, amit igazán a sajátomnak érezhetek, és lesz időm is kifundálni merre tovább.
Nem jött be. Én maradtam, kellek hogy vezessem a gyártást továbbra is. Milyen meglepő mivel
nagy elánnal több embert küldtek el, mint kellett volna, de nekem több munkáért ugyanazt a pénzt fizetik.
Szóval az átállás nem könnyű. A változással alapvetően semmi bajom, abban az esetben, ha kedvemre való persze.
Osztottam, szoroztam, kis segítséggel, mert matekból annyira sem vagyok jó, mint latinból, azt pedig
sosem tanultam. A végeredmény, hogy 33 évesen szakmát váltok.
Számot vetettem azzal ki vagyok, mit szeretek és mi az amit biztosan nem. Pár dolgot viszont kilőhetek azok közül is amik tetszenének: a kutyasétáltatás nem fizeti a számlákat, állatorvosnak jelenleg nem tudok tanulni, írogatom a blogom, még ebből is lehet valami több vagy lehet jön az isteni szikra és elég kurázsi egy könyvhöz. Utazni elég drága munkanélküliként, így marad a Pilates. Edző lesz belőlem. A döntés megszületett, az oktatóm támogat, a sulit kinéztem, befizettem. Es láss csodát, be is fejeztem. A neheze csak most jön, az anatómia vizsga, test analízis, és a gyakorlati, oktatói vizsga. Munka után különórák, felkészülés, edzések. De nagyon élvezem. Márciusban, ha sikeres vizsgát teszek, mehetek tanítani. A suli amit választottam bitang jó és szilárd
alapokat ad ahhoz, hogy a későbbiekben tovább tudjak fejlődni és miután segítettem helyre pofozni
egy-két gerincet és csípőt, jöhet a továbbképzés, a rehabilitációkban való részvétel. Egyik lépés a
másik után. Ez tartja bennem a lelket, ha eleget magolok és felkészülök, kiiktatom a magánéletem a következő 2-3 hónapra, akkor jövő tavasszal az egyedüli koreográfia amit meg kell tanulnom, hogy hogyan intsek búcsút a távolból a multiknak.(később majd lehet visszasírom, mikor magamnak kell könyvelnem, befizetnem a járulékokat és fenntartani a cégem, de ez most nem tántorít el)
    A balettről pedig megtanultam egyet-mást. Az iskolában különféle cserebogarakba futottam bele és
az én osztályom kifejezetten jó karakterekből állt. Kedvesek, egymást segítők, őszinték.
Egyikük balett táncos, aki 13 évvel ezelőtt hagyta abba a szakmát, és azóta tanít, színházi
előadásokban és kortárs darabokban lép fel. Peter azért választotta a Pilatest, mint jövőbeni
foglalkozását, mert rengeteget segített Neki a táncos évei alatt tönkrement és elgyötört teste
rehabilitációjában. Ő és másik osztálytársunk, Paulina, aki a Varsói Operaház táncművészeinek
fizioterapeutája, örökre elvették a kedvem attól, hogy ha egyszer gyerekem lesz, támogassam abbéli
ambíciójában ha hivatásszerűen táncolni akar. Mindamellett minden tiszteletem az Övék mostantól. A kitartásuk, a szenvedélyük és a szellemiségük lenyűgözött.

Elmegyek, megnézem a Diótörőt, számomra új perspektívából.

   Az utolsó simításokat végzem, ellenőrzöm, hogy minden rendben lesz e a holnapi önkéntes napra. Helyszín rendben, önkéntesek listája és elérhetősége kinyomtatva, jelenléti ívek meg vannak, az önkéntesek reggelije és ebédje elintézve (az étel allergiákra és diétákra tekintettel), kivetítő, IT szakember, levélpapír, filcek, tollak, ajándékok, postázás leszervezve. Belépők, wi-fi jelszó kipipálva.

Sok önkéntes napon vettem már részt, itt Londonban, de ez az első, aminek a szervezésére felkértek. Kicsit izgulok, hogy mindenki megjelenjen és flottul menjen a nap, de főként azért, hogy a gyerekek listájáról, amit a jótékony szervezettől kaptunk, mindenkinek tudjuk teljesíteni a kívánalmait egy nap alatt.

Szakad az eső, így kivételesen örülök, hogy most nem szabadtéri, fizikai munkára jelentkeztem, mint előtte mindig. Itt Angliában a jótékonykodás és az önkéntesség nagyon megy. Ha Te nem keresed a lehetőséget, az megtalál. Mindenhol hirdetnek valamit, ahol önkéntesként kétkezi munkával vagy akár a tudásoddal segíteni tudsz. Persze jelen van a pénzbeli segítségnyújtás is, mikor kisebb-nagyobb (egyéni lehetőségekhez mérten) összegekkel tudsz támogatni egy általad választott szervezetet. Én havi rendszerességgel egyre tettem le a voksom. Ha irodai munkát végzel, akkor évente kétszer kapod az email emlékeztetőket, hogy ideje segíteni másoknak, és mellékelnek egy listát, jelenleg hova keresnek embereket és leírják mi a feladat és mennyi idődet venné igénybe. Így Te választhatod ki, melyik áll hozzád legközelebb és melyiket tudod az amúgy rohanó életmódod mellett bevállalni. A cégek által felajánlott önkéntes napok legtöbbször péntekre esnek és nem kell őket sem ledolgozni, amiért kiesel egy napra a munkádból, sem pedig szabadságnak kivenni. Munkanapnak kezelik, csak épp máshol teljesítesz és pont.

Csak, hogy párat említsek a kedvenceim közül – ugyanis abszolút élvezhetők ezek a napok, legtöbbször jó csapat verbuválódik össze- a tavalyi állatmenhely a város szívében. Nem is tudtam erről a helyről, azután szembe jött velem egy emailben. A Kentish Town Farm főként mentett haszon állatoknak ad otthont, orvosi ellátással, táplálással és simogatásokkal. Kecskék, szabadon grasszáló libák, legelésző lovak, szamarak, és Margie, aki az egyik legkövérebb és legcukibb malac akit valaha láttam (mindkét szemére vak), imádja, ha bemászol hozzá és a hasát vakarászod, de előtte azért megszaglász, hogy feltérképezzen. A feladatod ott helyben, a reggeli gyülekezőn osztják ki és lehet jelentkezni, ki melyik csapatban lapátol, ás, épít, javít.

Én abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy ennek a jófej kecskegidának és bájos bajtársainak építhettem megfelelő sziklafalat, ahol kedvükre bukdácsolhatnak.

Kemény fizikai meló, megtisztítani a terepet, azután szikla tömböket emelni, pakolni és talicskázni. De a nap végére az eső és a sáros, csúszós domboldal ellenére készen lettünk vele. Azért ha leálltunk a kecskék jöttek nógatni és az orrukkal böködték a lábunkat, hogy ne lazsáljunk sokat.

Másik kedvencem, mikor egy szegényebb környék iskolájának raktuk rendbe az udvarát és építettünk veteményest, ahol a gyerekek megtanulhatják a zöldségek, saláták nevét, és saját maguk gondozhatják tovább a kis kertet. A menzán pedig a frissen szedett, génkezelt mentes zöldeket, pirosokat, lilákat eszik a silány koszt helyett. Az óráik végével Ők is beálltak segíteni.

Vagy, az megvan, amikor egy mocsaras természetvédelmi területen a madaraknak építesz fészekrakó és pihenő helyet, a nap végén pedig a vidrákat eteted?

Emellett gyakran keresnek segítséget idősek otthonába, közösségi konyhákra és más iskolai karbantartási munkákra. Kerítést építhetsz, felolvashatsz az idősebb, család nélkül maradt embereknek.

Apropó, remek társasjátékokat és sakkpartikat lehet velük csapni miközben a régi idők sztorijait hallgatod. Tudom, azt a Nagyszülőktől és Anyádéktól is kapod, de itt az a különbség, hogy ők másnak nem tudják elmondani és nagyra becsülik a társaságot. Remek humorral vannak megáldva, unatkozni nem fogsz.

Visszatérve a mai napra. Elkezdenek szállingózni a feliratkozott önkéntesek, teával, kávéval kínálom őket, hogy több kedvük és energiájuk legyen elkezdeni a napot, majd gyors jelenléti ív, és egy tűzvédelmi info után (merre kell majd menekülni és hova, bár reméljük megmarad a frissen festett hajunk és tökéletesre szedett szemöldökünk, vagy épp bajuszunk) belecsapunk a lecsóba.

A PostPal nevű szervezet, akikkel ma együtt dolgozunk, súlyos beteg gyerekeknek segít és azok testvéreinek, hogy, akár csak egy napra is, de elfelejtsék, betegek. 60 gyerkőc szerepel a mai listán, keresztnévvel, életkorral és a betegségük leírásával. Emellett mindenkihez kaptunk személyes leírást is arról, ki mit szeret, mi a hobbija és esetleg kiért-miért rajong. 4 – 15 éves korig sok különböző személyiséggel megáldott kis emberről fogunk ma a magunk módján gondoskodni. Egy szabály van, a betegségüket nem szabad említeni, és nem köszönhetünk el tőlük úgy, hogy „Jobbulást” stb. Tudják ők jól a helyzetüket, nekünk az a dolgunk, hogy kicsit felvidítsuk őket. A testvéreiket pedig azért, mert a szülők bármennyire igyekeznek a figyelmüket megosztani, ha a kórházban töltik az idejük nagy részét, a másik gyerkőc még inkább igényli a figyelmet és törődést. Szóval személyre szólóan nekik is egyenként írunk, ajándékokat küldünk és ha szeretnénk, a lap aljára odaírhatjuk az email címünket, ha szeretne bármelyikük tovább levelezni. Mindenkihez postafiók címet kapunk külön, és már körmöljük is a leveleket. Kreatívkodunk, rajzolunk, színes, csillámos filceket használunk, a nem látóknak és olvasni még nem tudóknak a szülők olvassák majd fel a sorainkat. Ajándékok garmadát próbáljuk beszuszakolni minden kis csomagba, odafigyelve kinek, mit küldünk.

     Testvér: Maya, 5 és fél éves. Odavan a sellőkért és a kishableány sztorikért.

    „Drága Maya,

     Sok mindent sajnos nem tudok a sellőkről, mivel ott, ahonnan én jöttem sem tenger, sem óceán nincs. Ha jól tudom, Ők ott laknak. De láttam a Kishableány című mesét és imádtam. A legenda viszont úgy szól, hogy a tengeren hosszú hónapokig hánykolódó tengerészek látták a sellőket és sziréneket először és ők számoltak be a történeteikkel róluk. Megigézte őket a gyönyörű hajuk és a hangjuk. Manapság ki tudja, lehet a hableányok köztünk élnek és nem is sejtjük. Te mit gondolsz? Küldtem Neked 5 darab gyűrűt, mindegyik más színben pompázik, ahogyan a sellők is. Ha vannak olyan barátaid, akikkel minden titkotokat megosztjátok egymással, oszd szét a gyűrűket és legyetek Ti a titkos sellő társaság. Ha pedig arra vágytok és végül asztronautákká, balett táncosokká vagy bármi mássá szeretnétek felnőni, csak hinnetek kell, ha tesztek is érte egyszer valóra válnak..”

Itt nincs kedvenc, ugyanannyi figyelemmel görnyedünk minden levélpapír felé és hol sírunk, hol nevetünk. A nap végén felgyülemlett kupacban pedig ott van szívünk-lelkünk, a postázóból érkező fiúk pedig viszik a csomagjainkat, hogy valahol örömet szerezzenek.

„Azurro, magyarul azt jelenti mindig kék fent az ég...”, na ez pont az a dal, amitől az agyam a fülemen folyik ki.

Viszont Szardínián járva igazat kell adnom, a tenger mindenhol azúr kék és olyan tiszta, hogy mikor hajóval már a mély vizeken járunk, látni az alján a sziklákat és halakat. Olaszország mindig is a szívem csücske marad, bárhová látogattam eddig, otthon éreztem magam. Pedig véleményem szerint az olaszok elég körülményesek, mégis, ha sikerül a kézzel-lábbal kontakt akkor igazán tudom őket kedvelni.

Úgy terveztük, hogy ezúttal csak pihenünk majd, ami alatt azt értjük, hogy reggel irány a fehér, finom szemcsés, homokos part, és este maximum egy vacsira megyünk be a közeli városba, Algheroba.

Szállást a barátainknál kaptunk. Mikor behunyom a szemem és egy mediterrán házikóba barangolok, akkor ilyet képzelek el. Az olivás közepén, nagy tornácos, hangulatos, színes és a szőlők között átsüt a nap, melengeti az arcom. Romantikus álom, de a barátaink háza tényleg ilyen.

A kis bérelt autónkkal bekanyarodva, azonnal meleg fogadtatásban van részünk. Rozi, az évekkel ezelőtt befogadott kutyus- aki, amúgy a két birtokkal lejjebb élő „Birkás Tonyó” kutyája- farkcsóválva jön elénk és követeli a simit. Közben a kabócák őrjöngenek a fűben, amiknek a hangjától azonnal nyaraló üzemmódba váltok. Finom, helyi borral öblítünk és kapcsolunk ki, itt szabad egy pohárral, attól még vezethetsz. Egyébként is láttad már, hogy vezetnek az olaszok?

Mondanom sem kell, hogy már első nap aktív napot csaptunk, mikor megtudtuk, hogy egy-másfél órányi kocsikázásra kajakozni lehet ott, ahol a folyó a tengerbe torkollik, Valledoriánál.

Széllel szemben nehéz, szóval inkább a torkolattól felfelé eveztünk, végig a folyón. Rengeteg előttünk átugró hallal és a folyónál legelésző marhákkal találkoztunk, emberekkel nem. Nem bántuk. A kb. 2 órás túránk után, elkirándultunk a közeli Castelsardoba, ahol az óváros a hegy tetején van. A kilátás megéri a caplatást.

Visszafelé, a tengerparti úton érdemes kocsikázni, a túloldalon Korzika látszik, ahol évekkel ezelőtt szuper 2 hetet csaptunk, sátorral és felfújható matraccal felszerelkezve. Ott aludtunk, ahol volt sátor hely és bejártuk a szigetet.

Ami Londonban nekem igazán hiányzik nyáron, azok a meleg nyári esték, amikor egy sortban és szandálban ücsöröghetek a szabad ég alatt, és közben éjszakába nyúlóan trécselhetünk a barátainkkal, vagy csak kettesben, egymással. Itt viszont, a tornácon, a vacsora után -amihez egy-két alapanyagért csak a hátsó veteményesig kell sétálni- élvezem a nyári estét, a lábamnál Rozi fekszik és fülel, mert az olivás végében vaddisznók kotorják a földet.

Szerda reggelenként nyitva a szabadtéri piac, ahol van minden, mint a búcsúban, de főként zöldség, gyümölcs és ruha, bizsu. A tornácon, kockás terítős reggeli, azután megnézzük, mit találunk.

Délutáni programként érdemes megnézni a Capo Cacciát, de sok és meredek a lépcső le és fel, ha nem bírod, akkor hajóval érdemes menni. Kis hajót lehet bérelni, nem kell hozzá engedély, és a sziget legszebb szegletei tárulnak eléd, arról nem beszélve, hogy bitang jó fejeseket és bombákat lehet ugrani a átlátszó, tiszta tengerbe. Az uram belógatta a pecabotot is, hátha.

Nem lett belőle vacsi, de az éttermek isteni tengeri halakat és herkentyűket kínálnak. Egyik kedvenc a Macchiavello, a városfalon. A kétszemélyes, celofánban összefőzött házi tészta, rákkal, polippal, kagylóval, paradicsommal és fokhagymával, azonnal belobbantja az ember összes ízlelő bimbóját, két pofára, és maszatolva. Másik kedvenc a La Bifora, ez már hajaz a fine diningra de egyszerűbb keretek közé szorítva.

Egyik reggel, mikor elszántan és makacsul csak a parton döglésnek szenteltük a napot, reggelire focacciat ettünk a Bar Milese-ben. A helyiek által is kedvelt bárban friss focacciás szendvicseket és korrekt kávét lehet kapni. Ha elvitelre kéred, akkor először a pénztárnál kell fizetni és a blokkal kérni a szendvicset.

Hurrá, eljutottunk a strandra. Fehér homok, tisztaság, és így szeptemberben sem parkolóhelyet, sem pedig törölköző helyet nem kell vadászni. A Pineta strandtól kissé odébb a Chalet nevű bár mögött ingyenes és nagy parkoló van. Szemben pedig, a kis hídon át lehet lejutni a partra. A látvány nem utolsó.

Persze még a kocsiban bekentem magam, aminek semmi értelme, mert az első dolgom, hogy bevetem magam a tengerbe. És ha nem muszáj, egy jó darabig ki sem jövök. Labda, ütögető játék és el vagyok mint a befőtt. Nap végén, mikor a strandolók nagy része már összepakolászik, előmerészkednek a kis halak és a lábunk körül nyüzsögnek, ahol a talpunk alatt felkavarjuk a homokot. Ezzel a látvánnyal is elálldogálok a vízben bármeddig és követem őket, ők pedig engem. A hajam sós marad, a talpam pedig csupa homok.(egész nyaralás alatt)

A Chalet-ban jó az ebéd, de fel kell öltözni, mert ez nem egy parti bár, hanem rendes kis pizzéria. A falra ragasztva egy poszter, amin emberek lovagolnak egy öbölben a tengerparton. Hm. Rég ültem már lovon és elég nyálasnak tűnik, de nagyon szeretném kipróbálni. Lefotózom és küldöm is az emailt, hogy lefoglaljam másnapra. Kissé akadozik a kommunikáció, de végül dűlőre jutunk és másnap már egy szép farmon találjuk magunkat, ahol két barátságos olasz pasi fogad és konyhanyelven, angolul mindent elmagyaráznak, amit tudni kell, mielőtt elindulunk. A túra este 6-tól, 2 óra hosszú. Átvágunk a fenyves erdőn, itt-ott be kell húznunk a fejünket, és néha megállunk, mikor a lovakra rátör a szükség. Nagyjából 40 perc erdőjárás után már hallom morajlani a tengert. És ott van előttünk, egy meseszép öböl. Fel a kis sziklás dombra, majd le, és már gázolunk is a vízbe Doctor és én. Felemelő érzés, szóval nyálas, vagy nem, mindenképp megéri.

Persze, ahogy a fotókon látni és néhány videón, ahol a nők apró felsőkben, hosszú kendőben a derekukon lovagolnak a naplementébe, és a hajukat fújja a szél, hát én nem így nézek ki. A sisak amit kaptam kissé szoros és nyomja a fejem, inkább hosszú nadrág és egy lenvászon ing mellett döntöttem és a lovak által felvert portól mindenemet vastag homokréteg és kosz borítja. Én mégis így vagyok a legboldogabb. Mire visszaérünk, már sötétedik és gyönyörű rózsaszín az ég a puszta felett.

Az utolsó napunkon újra bejárjuk Alghero utcáit. Sok a katalán utalás. Utca nevek, bárok, és az idős emberek Bom Dia-val köszöntik egymást. Európa ilyen, a történelem során a sok év alatt szétszóródtak az emberek és itt sokan katalánnak vallják magukat. Állítólag Szardínián élnek átlagban a legtovább az emberek és ezt bizonyítandó, a város utcáin, kinagyított fotókon a sziget legidősebb, máig aktív lakosai (102-106 évesek és még biciklivel járnak, bort készítenek) hirdetik, hogy bizony így is lehet...

63 év. Ennyi telt el azóta, hogy Erzsike és Laci megfogadták, innentől nem engedik el egymás kezét.

Persze, csak képletesen értve. Az ujjaik összekulcsolták és megfogadták, hogy jóban, rosszban, egészségben és betegségben kitartanak egymás mellett, amíg a halál el nem választ.

1955-ben még fiatalon és telve reményekkel belevágtak a házasságba. Egy olyan intézménybe léptek, ami semmiképpen nem mondható könnyűnek. Két ember megismeri egymást, megszereti, az elején tombolnak a hormonok és a kémia mindent visz. Ami azután marad, az, amire végül építeni lehet. Vagy kiderül, mégsem jól választottunk. A rózsaszín köd viszonylag hamar lepereg, és ott állunk, szembesülve, lecsupaszítva a választásunkkal. Az ember társas lény. Akkor is, ha adott esetben jól el van egyedül is. Ideig-óráig. Azután hiányzik, nem csak a társas érintkezés, hanem valami más..az intimitás. Valaki, akivel megoszthatod a gondolataid, aki meghallgat és akivel emlékeket építhetsz. Támaszt vársz és barátot, szeretőt és gondoskodást, ketten azért mégis könnyebb. De két különböző ember, személyiség, tud e elég szabadságot adni egymásnak ahhoz, hogy mindketten megmaradjanak annak, akik. És ne más életét éljék. Vagy, ha igazán szoros a kapocs, akkor elkerülhetetlen, hogy eggyé váljanak? Hiszen attól is működik a házasság, ha a célok közösek, és az értékrend is hasonló, megegyező, máskülönben hogyan jutsz kompromisszumra? Mert muszáj.

Felelősséget vállalsz, nem csak a saját, hanem egy másik ember iránt is. Felelősséget, hogy nem bántod, hogy egymáshoz fordulhattok bármikor, és őszintén vállaljátok a másikat, mint legfőbb szövetségest. A házasság nem az önzésről szól, mert ott elveszett. Ketten vagytok benne, így ketten is építitek, vagy romboljátok. Egy idő után nem is kell mindent kimondani, mert már egy mozdulatból érzed a másikat. Ha pedig ez a kapocs túl nagy teher, bele se vágj, mert óhatatlan hogy Te is idomulsz, változol és egy részed összeolvad a másikkal. Laci szerint így lehet szeretni valakit egy életen át. Állítása szerint, 63 év után is ugyanannyira szereti Erzsikét, mint amikor először meglátta. A lánykérés ugyan kalandosra sikeredett, a férfi hiúsága és a nő megbántottsága majdnem másokhoz sodorta őket. 

Végül rájöttek, mi a fontos mindkettőjüknek, és elkezdtek egy új életet, együtt. Idomultak, ahogyan Laci mondta. Kinek ez, kinek az nem tetszett, azután ,beböffent a motor’ és ment minden, mint a karikacsapás. Karrier építés, költözködés a kiutalt lakásba, első gyerek. Hangos veszekedésre csak ritkán került sor, akkor is inkább az önérzet tört utat magának és ugyanazt a problémát hánytorgatták egymásnak újra és újra. Ez pedig nem változott 63 év alatt sem. Mert teljesen megváltoztatni nem lehet senkit, kérdés, hogy az adott konfliktus forrása, mennyire zavaró, tudunk e vele együtt élni, avagy nem. Mert, ha el tudjuk fogadni, akkor nem lesz baj. Laci, állítása szerint, más nőre rá sem hederített. Ő már megtalálta a párját. Erzsike szerint, hiába volt jó kiállású férfi, Laci nem volt egy istenadta flörtbajnok. Ezen mindketten kuncognak.

Második fiúk súlyos betegséggel született. Kórházról, kórházra jártak vele, ápolták, óvták a széltől is ameddig lehetett. Erzsike otthon maradt, Laci lett az egyedüli kereső. Túljutottak a nehezén és mindkét fiuk felcseperedett.

Ők pedig újra ketten maradtak. Utazgattak, étterembe jártak és céges rendezvényekre. Bővült a család. Nagyszülők lettek, azután Dédszülők. A családi ebédek elmaradhatatlanok lettek, amikre összegyűlt apraja-nagyja, ők pedig szívüket, lelküket beleadva készültek mindig. Laci mindig mindenkinek a házi szeszt kínálta. Borzalmas íze volt, de olyan büszke volt rá, ha bor, ha pálinka, hogy senki nem utasította vissza. Miután Laci nyugdíjba vonult, elköltöztek, hogy közelebb lehessenek a családjukhoz, és Ő családfa kutatásba kezdett.

Megöregedtek, Laci nagyot hallott, így a TV-t csak fülessel hallgathatta, mert Erzsike kitért a hitéből a hangerő miatt. Így ücsörögtek a híradó előtt minden este. Laci hallgatta, Erzsike nézte, egymás mellett, a fotelből.

3 évvel ezelőtt elvesztették kisebbik fiukat, akinek a halála összetörte mindkettőjüket. Segítették a másikat, hogy újra talpra tudjanak állni. Sokat betegeskedtek, ágynak estek, de minden nap beszélgettek. Nem feküdtek le anélkül, hogy ne simogatták volna meg egymás kezét. Büszkék voltak arra, amit életükben építettek és amit olyan nagy becsben őriztek. A családot. 2 fiú, 5 unoka, 3 dédunoka. El nem mulasztottak egy névnapot, születésnapot, házassági évfordulót.

A 63-ik házassági évfordulójukon, Laci a kórházi ágyból hívta fel Erzsikét. Pár nappal később hazatért, és elbúcsúzott. Elköszönt attól, aki az élete volt. Elfáradt. Erzsike kezét még egyszer a kezébe vette és elaludt.

Laci a Nagyapám, akit elvesztettem. 3 évvel édesapám temetése után, ugyanott álltam, és néztem végig, ahogyan a homokóra lepereg. Azután meglátogattam a Nagymamám és végigsimítottam a kezét.

A ház falai visszaverik a macskaköveken pattogó labda zaját. A téren kellemes zsezsgés van, kicsit belefeledkezem, miközben a méregerős kávémat hörpintem fel a kávézó teraszán. A Raval, sikátoros utcáiról csatangoltam be ide, miután megebédeltem a Boqueria piacon. Barcelona szerelemváros. Nekem az. Minden évben visszajövök, ha szerencsém van, akár többször is.

Van valami ebben a katalán városban, ami miatt csapot-papot hátra hagynék és költöznék, amint valami munka adódik. Bármilyen, ha megélnék itt belőle. Eltekintve a rengeteg turistától (habár én is az vagyok) a Gothic negyedben és a Ramblán hömpölygő tömegtől, otthon érzem magam. A sugárutak hasonlóak, mint Budapesten, azzal a különbséggel, hogy itt szépen karban tartott házak, és pálmafák szegélyezik. Helyes kávézók, tapas bárok és jobbnál jobb kis butikok széltében és hosszában.

A Gracia az egyik kedvenc részem, szeretek elveszni a labirintus szerű utcákban, nézni a házakat, embereket, minden látogatásomkor felfedezni valami újat.

Ha végeznék a munkával, valószínűleg a tengerpart felé venném az irányt a kutyáimmal, és útközben megállnék a trendi, de annál jobb MakaMaka bárnál, hogy harapjak valamit és a hosszú nap után kicsit ellazuljak a bohókás koktéljuktól. Azután hosszú séta a parton, természetesen suttyomban engedném, hogy a blökik belenyargaljanak a vízbe, azután, ha tehetem én is utánuk vetném magam.

Visszafelé megállnék és leülnék egy tiramisura a Vicino bárnál, mielőtt később elmennék vacsizni.

Ha egyszerű, és nagy választékú tapasra vágyom, irány a Blai a Montjuic lábánál. Ez az utca tele van a helyiek által is kedvelt sörözőkkel és falodákkal, amik ráadásul baráti áron adnak minden földi jót. Két kedvencem a Blai 9 és a Tasqueta. De érdemes helyről helyre járni, enni egy-két pinchot mindenhol. Cava-val vagy sörrel öblíteni.

Aki türelmes, és késői kosztolásra vágyik, az bátran próbálkozzon a Cervesería Catalana bárral a Carrer de Mallorcán, központibb helyen van, a Rambla Catalunya-ról egy sarokra. Ez is népszerű, a helyi arcok is szívesen vacsoráznak itt, de főszezonban és sokszor azon kívül is, minimum egy óra mire az ember asztalhoz jut. Be kell sétálni a hostesshez, aki felveszi a nevet és hogy hány főre kérik az asztalt, azután megmondja, mennyi idő, mire le tud ültetni. Addig érdemes meginni máshol egy pohár bort, vagy csak andalogni és a beígért idő előtt úgy 10 perccel visszaérni és figyelni, halljuk e nevünket.

A Graciában is sok ígéretes hely van estére, viszont a két helyi barátunk ebben többet tud segíteni. A Bounce Around Barcelona csapata városnéző bringatúrákat szervez, tapas vacsikkal egybekötve. Vagy akár nélkül. Több opciót kínálnak és vagány, informatív pár órában lesz részetek. Sok érdekes infót elmondanak nevezetességekről, és bringával gyorsabban be lehet járni a „kötelezőket”. Keressétek őket bátran itt.

Ha csak pár napom van, akkor egyik reggel biztosan a régi, és kissé divatjamúlt, de ikonikus Mauriban reggelizem. A berendezést megtartották olyannak, amilyen 100 évvel ezelőtt is volt, a pékáruik és szendvicseik pedig nagyon finomak. Érdemes körbenézni kifelé menet, a torta költeményeik megmosolyogtatnak.

A Boqueria piacon jó szívvel ajánlom a Pinochot. Ebédre érdemes dél körül érkezni, hogy legyen még hely a pár férőhelyes pultnál és hogy ne fogyjanak ki a finomságokból.

Ha a szálláson van felszerelt konyha, akkor a gyönyörűen felújított Sant Antoni piacon mindent be lehet szerezni egy jó koszthoz, de majdnem minden kerületnek saját piaca van, csordultig felszerelve friss áruval.

Miután felfaltuk Barcelonát, a Tibidabóra felgyalogolva (kirándulva, caplatva) vagy a fogaskerekűre felpattanva, gyönyörű kilátás fogad majd minket. Legutóbb, a vidámparkhoz érkeztünk, és a fölé tornyosuló templomban a pap bácsi lifttel felvitt Jézushoz (szobor), mindezt tette 3 Euróért. Giccsnek hangzik, de a kilátás még szebb, mint a vidámparktól, mert rálátni a hegyi erdőre.

Ha Anyukámat hoznám ide, a frász kerülgetné, a tériszonyát legalábbis biztosan. Pedig lefelé bandukolva a fogaskerekűhöz(amire elég a normál vonaljegy) belefutottunk pár vaddisznó bébibe, ami egészen addig oltári cuki volt, amíg nem kapcsoltunk, hogy ideje menni, mert ha a picik itt vannak, akkor a mama sem lehet messze. Tipp: közlekedik menetrendszerinti busz a fogaskerekű megállójától a vidámparkig és vissza, de lefelé nem para a táv, kivéve, ha a Barcelona táblát követed, mint mi és naplementekor rájössz, hogy az autópályára gyalogolsz, majd siethetsz vissza,hegymenetben 40 percet, mert ennyi idő kellett, hogy rágyere, rossz irányba fordultál még az elején. Szóval keresd a járdát és nem lesz gond.

Ha pedig a fentebb említett tériszony folytán kihagyod a kilátást, vagy bátran megcsináltad és még a templomba is felmentél, az idegeidet a Born sík terepén tudod megnyugtatni egy finom és különleges sütivel a Bubóban, és/vagy egy igazán jó koktéllal, a helyi menő bárban, Marlowe.

A Boca Chicában pedig díjnyertes a GinTonic, mi sem hittük, amíg ki nem próbáltuk. De ez nem pénztárca kímélő hely, különleges alkalmakra, koccintásra ajánlom, vagy ha el kell bűvölni szívünk választottját.

Barcelonát átjárja az élet, a kultúra és igen erős a nemzeti öntudatuk. És mit hagytam még ki? Rengeteg mindent, mert napokig tudnám sorolni hol és mit érdemes, bulikát a parton, flamenco előadást, de az utcán bárhol bele lehet futni egy jó gitárszólóba. Ha pedig foci, irány a Camp Nou, imádtam a Valencia-Barcelona meccset! Csak így tovább, egyszer úgy érkezem, hogy a hátamon cipelem az életem és áthelyezem a bázisom ide, Katalónia szívébe.

Tikkasztó hőség, az ültetvényen felfelé kutyagolunk, felfedezve a világ talán legdrágább citromjainak történetét és a farm működését. Sok hektárnyi föld, vertikálisan, (teraszos ültetvények), ahova a traktorok és gépek már képtelenek felküzdeni magukat és amit hosszú-hosszú ideig kizárólag női munkaerőből tartottak fent. Nyers fordításban „repülő farmerek”, így hívják őket ma is. A kosarak fejpántját a homlokukra tolják és előre dőlve cipelik a mázsányi citromokat a hátukon. Egy nap oda-vissza, több ezer lépcsőfokot megmászva. Mivel kosaranként és súlyra-teljesítményre- fizetnek, így anno a nők még állapotosan is dolgoztak, hogy legyen miből eltartani a családot. Manapság a fizikai munkát már férfiak végzik. Az amalfi parti citrom mérete nagyjából három-négyszerese a hétköznapinak és az íze inkább édeskés, mint savanyú. A fehér külső réteg is fogyasztható és a legkevésbé sem keserű. Ezt tartják a legértékesebb résznek.

Mint oly sok helyen, a farmerek itt is küzdenek a globális felmelegedéssel, olykor a termésük 40%-át is elveszítik az időjárás miatt, de aki marad a szakmában, az szívvel-lélekkel csinálja, hiszen örökölte a családi vállalkozást és már gyerekkorától szentimentális érzések fűzik a földhöz, amit már a dédapjuk és dédanyjuk szülei is műveltek. A citromokat nem szállítják és adják el Európán kívül.
A túravezető maga is a tulajdonosi családhoz tartozik és fiatal kora ellenére, szenvedéllyel meséli a sztorikat, természetesen nem kifelejtve némi panaszkodást, és a 40 fokos hőségben tartva a lelket a kis csapatban, hogy a végén kapunk limonádét a lugas alatt, citromtortát és természetesen végig kóstolhatjuk a limoncello választékot.

Ilyen melegben persze kissé fejbe vág, de mit számít, tudunk mi vigyázni magunkra.

Amalfiban vagyunk. Nagyon szép, hangulatos kisváros Nápolytól nagyjából egy órányi autóútra. Zajos és nagyon élő, de a kis sikátorokban elveszve, felfelé haladva, kezd csendesedni. Olvastuk, hogy valahol errefelé van egy vízesés, szóval megpróbáljuk megtalálni. Kérdezősködünk, kézzel-lábbal, azután már irányban is vagyunk. Természetesen hegymenetben vezet az út, hát túrázunk egyet a tűző napon. A kilátás kárpótól a csatakosra izzadt ruhánkért, azután beérünk egy régi vízimalom romjaihoz, és a kis patakhoz, ami végig csorog, egészen le, a tengerig. Itt már árnyékot adó erdő van, mi pedig az első adandó alkalommal belegyalogolunk, ülünk, ejtőzünk a jéghideg vízben. Elérjük a vízesést, mehetünk vissza. Az Amalfi part menti kisvárosokat és falvakat hajók és menetrendszerinti buszjáratok kötik össze, ha valaki nem akar autóba ülni, vagy nem elég magabiztos vezető az egyfolytában kanyargó, szűk, hegyi és tengerpart melletti sziklás utakhoz.

A hegyi utak mentén sok eldugott és szuper vendéglő, grill étterem és borászat van, amiket mi is csak ajánlás útján fedeztünk fel. Egy icipici faluban találtunk szállást, Tramontiban, ami egy kis völgyben helyezkedik el, Maiori felett (aminek a leghosszabb és egyik legjobban karban tartott tengerpartja van). A falu lakói nagyon barátságosak, a szállásadónk, Antonio- Farfalle e Gabbiani- anyukájára viszont érdemes odafigyelni, mert ha az ember elfordítja a fejét, a ,Mamma, már cipeli is a bőröndöket felfelé a lépcsőn. Mire Antonio csak a fejét rázza, hogy „Mamma, put it down”..azután hozzánk fordul, és angolul elmondja, hogy most nézzük meg, nem lehet vele mit csinálni. Amúgy a mama a faluban mindig a legváratlanabb helyeken, erkélyeken bukkan fel, mosolyogva és köszöngetve. Kicsit olyan mint a ,Találd meg Waldot’. Esténként mindenki a téren gyülekezik és az egyetlen presszóban folyik a kártyaparti és pletykálás késő éjszakáig. Mindenhol kutyusok alszanak, rohangálnak, akiket a környező falvakban is mindenki ismer, és jól tartják őket. Persze egy hentes és egy zöldség farm itt is akad, kiszolgálni a lakókat. Egyszóval, a számomra ideális mediterránba csöppentünk. Van egy bácsi, aki egyetlen juhot őrizget, háziállatként, és időnként kiülnek a járdára,  eldiskurálnak a barátokkal.

Sok a túraútvonal, és van bőven lehetőség kirándulni. Itt azért jól jön az autó. Ravello nincs messze és az ottani kertek, zegzugos utcák meseszerűek. Positanot sem szabad kifelejteni, de hogy őszinte legyek, a hajóról sokkal szebb, mint amikor az ember, leszáll, bemerészkedik és szembesül a turista áradattal és a rengeteg butikkal. Látszik, hogy itt miből élnek a helyiek. Nekem túl zsufa, pláne London után, egy porcikám sem kívánja a tömeget. Caprira el sem megyünk, ott még durvább a helyzet. Ráadásul bőven van mit látni ezen a partvidéken is.

Maiori cuki, főként a helyiek és olasz turisták tartják el, látszik, hogy ide még nem ették be magukat az amerikai és japán turista hordák, akik hatalmas buszokkal érkeznek és szállják meg a város összes üzletét. Nyugisabb, hangulatos, és kellemesen el lehet tölteni egy egész napot, strandolással együtt.

Régóta vágyódtam erre a részre Olaszországban. De amit végül kaptam és tapasztaltam, főként az itt élő emberektől az felülmúlta a várakozásaimat. Az egész régió gyönyörű, élhető és megkapó. Természetesen hogyan máshogy is hagynánk el, mint úgy, hogy már a hazafelé vezető úton azon gondolkozunk, hogyan vásároljuk be magunkat a citrom ültetvényekbe és váljunk „repülő farmerekké”.

Pszt..pár bennfentes tipp, ha netán megéheznétek:

Tramontiban egy nagyon helyes Trattoria- Antichi Sapori

Maiori környékén a legjobb pizza és legcukibb pincérnő - Pizzeria Vaccaro

Fapados és finom, családi vendéglő, főként grill tálak, isteni tészták. Eldugott, de érdemes megkeresni ebédidőben - Trattoria Le Querce

Amalfi és Furore között, halucik és tengeri kütyük - Ristorante La Tonnarella

Fine dining vacsira, kilátással a teraszról, mi szerettük - Sensi

Citrom ültetvény túrára itt lehet jelentkezni.

Tavasz elején, az irodában ülve, kinéztem a városra az esőáztatta ablakokon keresztül. Egész Londonra szürke és depresszív homály ült. Nagyon elegem volt már a hosszúra nyúlt télből és hiányoztak a barátaim. Így jött a gondolat, mit is csinálnék most legszívesebben? Régebben, kb. 10 évvel ezelőtt, imádtam fesztiválozni, sátorral felszerelkezve betonoztam be magam a különböző hazai zenei megmozdulásokba. Azután ez elmaradt. Miért is? Google, keresés. Milyen fesztiválok lesznek a nyáron Magyarországon? Rengeteg új lett, mióta elköltöztem, lehet mazsolázni.

Végül elkezdtem átbogarászni a Fishing on Orfű weblapját. Június, ideális környezetben, alternatív rock bandákkal, sokukat ismerem, sokukat pedig nem. Helyi termelők települnek ki borral, sörrel, és jó kajákkal. Az ár nagyon barátinak tűnt, pláne összevetve a nagyobb és nemzetközi nagyágyúkat felsorakoztató fesztiválokkal. Nekem valónak tűnik, közvetlennek, és a zenéről szól.

Telefonáltam kettőt, akadt is partner, aki szívesen csatlakozott. Megvettem a jegyeket, elkezdtem szállás után nézni. Haha. Áprilisban? Persze a közelben már semmi esélyünk nem volt, így Pécsre toltam ki a keresést. Volt szállás, jó helyen, a sátrazáshoz már talán úgyis öreg vagyok..

Pár héttel később kidobták a teljes műsort, napi bontásban és amellett, hogy kíváncsian vártam a számomra új bandákat, megörültem, hogy sok régi kedvencem is fellép.

Aztán elérkezett a Június, pakolás, munka után repülés Budapestre. Másnap reggel kocsiba be, és irány az M6-os azután pár száz kilométer után a 6-os út. A szállásunk jó messze volt, de a FOO indított fesztiválbusz járatot Pécs és Orfű között, olcsó, kényelmes, gyors. Bár a szerpentin kissé meggyötri a gyomrot. Hamar érkeztünk, a kempingben még aludtak, aki nem, az a tóban hűsölt. Körbejártuk kicsit a terepet, mi-merre? És felszerelkeztünk egy hosszú lépéssel. Ekkor kezdett a Quimby hangolni, próbálni. Mint oly sokunknak hölgyeim (és uraim) gimiben nekem is beleremegett a térdem Kiss Tibi hangjába. Na, az az érzés nem múlik el, káromkodott pár sort, eljátszott pár akkordot és újra 18 voltam. De nem álltam ott bociszemekkel sokáig, mert folyt rólunk a víz a 35 fokban. Le a tóhoz, pihi, nap, és ismerkedés. Jó arc volt mindenki akibe belebotlottunk, vagy akin átestünk, a közönség nem csak tizen és huszonévesekből áll, így a ’fíling’ is más, mint anno. Ja, nem én is idősebb lettem, lehet azért más.

6 körül már újra a kempingben, fröccsel a kézben balanszíroztam a nagy színpad felé. Anna és a Barbiek. Pásztor Anna egy igazi dög, a szó legjobb értelmében. Dögös, energikus és valami fantasztikus őserővel uralja a színpadot. Nem ismerem személyesen, de úgy képzelem, Ő az élet többi területén is ilyen. A koncert felpörgetett, jöhet a következő. Megjegyzés: a nagy színpad előtti terület lejtős, így mindent látni, még az én 163 centis magasságommal sem indulok akkora hátrányból.

Quimby. Régi kedvenc, a fiúk még mindig hozzák a színvonalat. A zúzósabb számaikat jobban szeretem élőben, jó látni, ahogy néha elszállnak a színpadon. Persze, ha lámpást kell gyújtani, hát jöjjenek a fényevők. Livius foghíjas előadása már talán a Kutya vacsorája, az elmulasztott fröccstúrával együtt. (a fellépés előtt kihúzták a fogát, így távol maradt a másnapi fröccstúrától) Dódi Úr pedig a régi, nekem Dr Frankenstein.

Szünet, kaja, faszénen sült egész pisztráng, pirított fokhagymás kenyérrel. Újabb fröccs és irány vissza a Budapest Bárra. Imádnivaló és profi az egész banda. Átmozgattak, pedig a végén már a pokrócunkon félig fekve járt a lábunk az ütemre.

Éjjel 2, fesztiválbusz, már csak állóhely volt. A szerpentinen lefelé? Megúsztuk anélkül, hogy bárkinek az ölébe rókáztunk volna. Bedőltünk az ágyba és fel sem keltünk másnap délután fél 3ig.

A reggeli helyett azonnal ebéd, mire kijöttünk az eső is elállt, mire Orfűre értünk, kocsival-hála az unokatesómnak és párjának, aki ezúttal a komfortot választotta pia helyett-a Nap is kisütött.

Pálinka, fröccs, színpadon a Konyha. Eddig számomra ismeretlen banda, de innentől szívesen hallgatom a számaikat. Lócziék befejezték a ’performanszt’ a nagy színpadon, kezdődik a Véletlen Trió előadása, erdőbe be, végig az ösvényen, a jurta szerű sátorig. A Tűzhöz közel találó kifejezés, leszámítva, hogy mi túl későn csatlakoztunk be, így a ’tűzhöz’ nem hogy közel, de fényévekre estünk.

Hiperkarmára vissza, pulcsiban, gumicsizmában néztük az óriás eséseket a sárba, a színpadhoz igyekvők között. Egy-kettő megért volna egy Youtube videót.

Robi, jó a zenéd, de mi van az általános iskolai osztálytársakkal? Na meg a tanároddal, aki ellened szövetkezve közösített ki? Miegymás, duma, újra zene, tombolás, de terápiát javaslok.

Péterfy Bori előtt Balkán konyha, vacogás a padon. Amíg a barátnőmet vártam, találtam helyet, egy csapat srác mellett, akik még egy csapat srácot vártak. Csevegés, ökörködés, piásan nagyon frappánsan udvaroltak. Majd jött a társaságuk aggódó tagja.- Így hogy férünk el, ki vagyok én..bár nem bánja, maradhatok. -Ők többen lesznek nemsokára, hova üljünk? Mire megkértem: -Ne ciripelj Kistücsök, megoldjuk. Ez kiszakadt, elkezdtem röhögni, Ők is, a srác lehuppant és onnantól nem nyafogott tovább. Barátnőm megérkezett az óriási tintahalas, hagymás és ki tudja még milyen cipóval. Befaltuk, átmelegített kicsit amire a pálinka nem volt képes. Lehet keveset ittunk belőle.

Hazafelé újra kocsi, egészen a szállásig. Köszönjük, Dávid.

Összegezve, rég voltam fesztiválon, de a FOO-ra biztosan visszatérek jövőre is. Színvonalas, közvetlen, újra tinilány voltam és pár napra mentes minden felnőtt felelősségtől. A bandákon is érezhető, hogy szeretnek ebben részt venni, bírják a közönséget. A fiatalabb, kevésbé ismert együttesek pedig lehetőséget kapnak.

Külön öröm, hogy van szelektív hulladékgyűjtő, napelemes zuhany, az este végére is viszonylag tiszta WC. Na igen, ami ebben a korban már komforttal tölt el.

Tapasztalat pedig, hogy a szállást azonnal le kell foglalni, mi épp hogy találtunk egyet Júniusra,12 apartmant hívtam fel, mire az utolsó szólt, hogy visszahív, mert lehet lesz egy szabad.

Lett. Foglaltuk. Bocs.

Fishing On Orfű, jövőre ugyanott, csak már nagyobb bandát viszek, lelkesítő beszámolómra ráharaptak, gyereket passzolják a nagyszülőknek, én a kutyáimat gondoskodó kezekbe adom és tombolunk pár napig. Én biztosan.