Az egész világon a legnagyobb fókuszt most az új típusú koronavírusos hírek kapják. Londonban a mai nappal 320 fertőzöttről tudnak és eddig 5 halálos áldozata van, mind az idősebb és már eleve komolyabb betegségben szenvedők közül kerültek ki. Itt Londonban eddig pánikhelyzet nem alakult ki, de a kórházak, háziorvosok és magán klinikák kezdenek túlterheltek lenni. Ez főként annak köszönhető. hogy mint a világ oly sok részén, nyugat ide vagy oda, az egészségügy korántsem kap elegendő támogatást és megfelelő mennyiségű felszerelést. Ez igaz a mindennapi betegellátásra és amikor egy amúgy is leterhelt intézménynek még  pluszban egy világméretű járványra is roham tempóban kell felkészülnie, az enyhén fogalmazva is aggodalomra ad okot.

Az új típusú koronavírus azért veszélyesebb mint az eddig ismert influenza vírusok, mert jobban fertőz és nincs rá vakcina vagy mindenkinél bevált kezelési módszer. A halálozási arány nem valószínű hogy szignifikánsan magasabb lesz mint az éves influenza járványoknak, de mivel nem vagyunk felkészülve egy újabb világ járványra, ezért kell betartani és komolyan venni az összes hivatalos és megbízható úton közzétett tanácsot és higiéniai előírást.

Ha valaki beteg és megteheti minden komolyabb következmény nélkül, akkor ne menjen be dolgozni, maradjon otthon, ameddig tünetmentes nem lesz. A cég akinek dolgozom (nagy multi) folyamatosan tájékoztatja az alkalmazottait a világ minden részén, hogy milyen óvintézkedéseket tesznek, és kérnek mindenkit, aki betegnek érzi magát akár csak enyhébb megfázásos tünetekkel, hogy maradjanak otthon legalább 7 napig. Továbbá minden éjszaka alaposan fertőtlenítik az irodákat és jelenleg bezárták a kantint és közös kávézót március végéig. Az egész londoni irodát bezárták mára és megkértek mindenkit hogy dolgozzon otthonról egy-két napot, hogy tesztelni tudják, biztosan működik e a rendszer és mindenki számára minden elérhető, ha ilyen nagy létszámban csatlakoznak rá kívülről a szerverekre/rendszerre. Azoknak, akik nem tudnak otthonról dolgozni, mert olyan technikai eszközök szükségesek a mindennapi munkához, átmenetileg külön bejáratot biztosítottak és elkülönítették őket, így csökkentve az esélyét annak, hogy megfertőződjenek. Az épületen belül mindenhol elérhető 60-70%-os alkoholos kézfertőtlenítő és a munkaeszközök fertőtlenítéséhez szükséges tisztítószerek.

Tudom, hogy sok helyen és másfajta munkaterületen dolgozó embereknek korántsem ilyen egyszerű a helyzet és sajnos a körülmények ellenére, sok munkaadó nem engedi a dolgozóinak, hogy betegen otthon maradjanak. Vagy ha igen, annak következményei vannak, vagy nem fizetik az adott napokat, ami véleményem szerint nonszensz. Ha jobban elfajul a helyzet, érdemes alaposabban utána járni, milyen jogok illetik meg a munkavégzőt.

Én a munkaidőmön kívül Pilatest oktatok, de lemondtam az elkövetkező pár órámat a hétre, mert sok idősebb embert is tanítok és nem vállalom a kockázatot, hogy esetleg átadjak nekik bármilyen betegséget.

Miért? Ha az új vírust vesszük, eddig úgy tűnik gyerekekre kevésbé veszélyes, és ha valaki egészséges és viszonylag fitt, annak az immun rendszere elegendő pihenéssel és sok folyadékkal legyőzi a betegséget. De, manapság legtöbbünknek fogalma sincs, hogy mások (kollegák, ismerősök) életében mi zajlik, kinek van komolyabb egészségügyi problémája (pár példa: diabétesz, szív és érrendszeri betegségek, asztma, rák) vagy kinek a közvetlen hozzátartozója érintett. Ha mi nem is érezzük magunkat túl betegnek és felelőtlenül jövünk-megyünk és fertőzünk meg másokat, ami nekünk semmiség, az náluk lehet súlyos vagy akár életveszélyes is. Nekem már az is meglepő, hogy rengeteg embernek új információ, hogy az alapos és gyakori kézmosás sok baj elejét veheti, vagy ha nem csak úgy köhögünk és tüsszögünk bele a levegőbe és a másik ember arcába, hanem inkább a karunkat vagy zsebkendőt használunk. Ennek természetesnek kéne lennie amúgy is. De nem az. A rengeteg felszólítás, kiírások és figyelmeztetések ellenére is látom, ahogy valaki kijön a mosdóból és kézmosás nélkül kisétál. Gyerekeknél ez a szám lehet még nagyobb, mert hát gyerekek, rohannak nehogy lemaradjanak valamiről, elfelejtik, stb. Az iskolák és szülők dolga emlékeztetni őket és rutin szerűvé tenni a kézmosást a számukra. De ez sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Egy itteni iskola igazgatója nyilatkozta, hogy 250 gyerek van, és mindösszesen 20 mosdókagyló. Ha minden gyereket sorba állítanak és monitorálnak ameddig legalább 20 másodpercig szappannal és meleg vízzel kezet mosnak, akkor lemondhatnak az óraközi szünetekről és az ebédszünet is nagyjából 5 perces lenne. Szóval próbálják ők is rávenni a diákokat a kézfertőtlenítők rendszeres használatára. Mindamellett ha be kell zárniuk az iskolákat, az nagyon nehéz helyzetbe állítja a szülőket, akiknek a nagy része nem tud megfizetni egy állandó bébiszittert, ennyi időt kivenni a munkából, vagy nem meri a járvány idején rábízni a gyereket az idős esetleg betegeskedő nagyszülőkre. Arról nem is beszélve hány olyan gyerek van, aki rendes ételhez és ellátáshoz csak az iskolában jut.

Eddig pár cég, köztük a Lush jelentette be, hogy az üzleteikben mindenki ingyen moshat kezet, ami nagy segítség lehet például a hajléktalanok körében, akikhez viszont nem olyan egyszerű eljuttatni a hírt (abba már bele sem merek gondolni mi történik akkor ha a menekülttáborokat és azokat az országokat éri el a vírus, ahol a számunkra alapvető gyógyszerek és kezelések nem elérhetőek)

A késleltetési fázis azért fontos jelen pillanatban, hogy elkerüljék a kórházak teljes káoszba fulladását, ha az amúgy is influenza járvány alatt plusz beteg cunamit kapnak a nyakukba. Sem elég ember sem elég felszerelés nincs rá. Ha tudják késleltetni a jéghegy csúcsát, ameddig az időjárás melegebbre nem fordul, akkor arra számítanak, hogy mint az influenza esetében is, a fertőzés terjedése lassul és könnyebben tudják majd kezelni a betegek létszámát. 

Olaszországban a népesség elöregedett, talán Európában a legöregebb, az egészségügy és gazdaság is elég gyenge, így a krízis Európában talán ezért itt a legnagyobb jelen pillanatban. A Demokratikus államokban a hatalom és katonai segítség bevonása a legutolsó lépés, mert korlátozza a személyi szabadságot. De ha az emberek önzők és ignorálják a higiéniai és megelőző lépések megtételét, akkor lehet sok ország jut majd karantén sorsa. 

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van hozzátartozója és szerette akit a jelen körülmények között jobban félt tekintettel az állapotára. A magyar egészségügyi ellátás pedig alap járaton is aggasztó, szóval próbáljunk meg segíteni amivel tudunk. Én a nagymamámért aggódom. De a pánik nem segít és felesleges, próbáljon mindenki nem állandóan az erről szóló hírekkel foglalkozni és néha kapcsolja ki a telefont.

Javaslom legyen mindenki előrelátó és legyen tekintettel másokra is, ne csak saját magára. Ne csak most, hanem lehetőleg mindig. Hátha rutinszerűvé válik egyszer, mint a kézmosás.

(A fent leírtak mind csak saját véleményen, tapasztalaton és az itt elérhető nemzetközi sajtó hírein alapulnak)

    Az idei Golden Globe-nak vége és Ricky Gervais megint jól beszólt minden kedves egybegyűltnek. Itt lakik a környéken és élőben nem tűnik ennyire szarkasztikusnak, a kutyáinkat legalábbis kedveli. Szóval máris több közös van bennünk. Az állatokat jobban kedveljük mint embertársainkat és nem csigáz fel Hollywood és a sztár imázs.

Los Angeles és New York mellett azonban London az a város ami Európában könnyen elérhető, ha valaki meg szeretné magát mérettetni a show bizniszben. És hogy kapcsolatok és pénz nélkül, 30-on felül meddig lehet eljutni? Saját tapasztalataimat tudom megosztani, hátha segít pár dologban.

    A férjemmel mindketten televízióknak dolgoztunk, ameddig Ő megunta a húsdarálót és átváltott szabadúszásra. Nagyjából két évvel ezelőtt. Bevált. Kevesebb stressz és picit több szabadidő, érdekesebb és változatosabb munkák. Vágóként dolgozott és dolgozik javarészt ma is, reklámok, promo anyagok, video klipek, portfóliók, mikor mi akad a hálóra. Én még mindig állandó emberként erősítem egy nagy amerikai televíziós cég program operációs osztályát. Én is keresem a kiutat és már javában dolgozom azon, hogy szépen apránként kiássam az alagutat, de egyelőre csak kiskanalam van hozzá. Ami késik nem múlik. Nem mintha bármi nagy probléma lenne a munkámmal, inkább csak 10 év után már nem elégít ki, nincs benne kihívás és váltanék, szakmát is nem csak céget.

KB. két évvel ezelőtt a férjem írt egy forgatókönyvet. Egészen addig köze sem volt a szakmához, de utánajárt, sokat olvasott róla, online tréningeket nézett és így a fejében lévő sztori végül papírra került. Átolvasta, átolvastam, a barátaink és még egy-két kollégánk is, mire többszöri átírás és ellenőrzés után kezdeni szeretett volna vele valamit. Így jutott el a rövid film forgatókönyve több kisebb fesztiválra világszerte, ahol nem egy díjat meg is nyert és több helyen a hivatalos programba is bekerült. Többek között Los Angelesben, Venezuelában, Párizsban díjat nyert, jelölték Barcelonában, Los Angelesben két másik fesztiválon és egyen itt Angliában. Hogy ez mit jelent számára/számunkra? Pénzt és szponzorációt nem. Sikerélményt, átírt éjszakákat a munka mellett és sok agyalást igen. Online rá lehet keresni és utána lehet olvasni a film fesztiváloknak és be lehet nevezni saját zsebből fizetve a nevezési díjat. A kész forgatókönyvet vagy ha van elkészült rövid film, nagy játékfilm. Nem csak a szuper ismert fesztiválok léteznek és kis lépésekben érdemes kezdeni, mert így is kap az ember egy-két pofont az örömök mellé. Szóval kész a forgatókönyv, nyert pár díjat, hogyan tovább? Ha van elég pénz rá, hogy zsebből kifizesd és elkészítsd a filmet, akkor az a következő. Ha mint nálunk is, erre nincs esély, akkor producert, szponzort kell találni, Kapcsolatok híján nagyon nehéz elegendő összeget összeszedni. Szóval parkolópályára tettük. De ha valakit elkap a gépszíj..

Pénz hiányában, de tele ötlettel, lelkesedéssel és ambícióval mi más következhetne, mint újabb sztorit kitalálni és ezúttal az évek során kisebb beruházásoknak köszönhetően régi de jó kamerával, kis alap statívval, Amazonról lőtt lencsével kimenni és leforgatni. Ehhez sokat segít, ha a szóban forgó sztorihoz különösebb színészi tehetség és technika nem szükséges és a feleség is melletted áll. A költségvetést nagyban segíti, mert én ingyen dolgozom a férjem projektjeiben. Talán ezt majd jobban átgondolom a közeljövőben..

Munka után/előtt/hétvégén helyszínek keresése, pár fotó, storyboard összeállítása, egy vagy több pohár bor közben az ötletek megvitatása, időpont egyeztetés. Szombat kora hajnalban kelünk, hogy a kinézett helyszínen ne legyen senki, mert a sztori megkívánja, forgatás, kis könyörgés a biztonsági őrnek, hogy "csak még egy perc, ígérjük a bejáratot és a biztonsági kamerákat nem vesszük, csak közterületen videózunk a kis kézi kameránkkal" azután metró és busz a következő helyszínre. Ez megy addig (pár nap a hétvégén, pár este hétköznap munka után) amedidg össze nem áll a rövid filmhez szükséges összes anyag. Otthon a laptopon a férjem összeollózza, grafikát, visual effects-et tenni oda ahová kell, hangokat a helyükre húzni, fényelni és többször mindezeken változtatni. De végre kész. A lehetőségeinkhez mérten jó a minőség, rendben van, akkor nevezhetjük a rövid film fesztiválokra. És hogy meddig jutottunk az erre szánt 98 fonttal? (a használt black magic pocket cinema kamerát nem számolva, mert az már egy ideje meg volt más projektekhez-egyébként 230 fontért szereztük).

Több ezer jelentkező közül beválogatták a hivatalos programba Párizsban, Londonban, Chicagoban. Londonban elmentünk és a fesztiválon megnéztük magunkat a nagy vásznon. Büszkék vagyunk. Én leginkább a páromra, aki munka mellett nagy lelkesedéssel és nem kevés tehetséggel ír, rendez, vág, fényel, hangol, grafikát készít. Én csak szépen álltam mindenhol, sokáig, de azt nagyon jól csináltam, nemde?

Így, hogy láttuk és a vetítések után a készítőktől hallottuk ki hogyan, mekkora stábbal és mennyi pénzből hozta létre a rövid filmjét, azt kell mondanom, bizonyítottuk, hogy 2 fő és szinte a nullával egyenlő költségvetéssel is lehet minőségi szinten sztorit mesélni, ami a mozi vásznon is megállja a helyét és beválogatják a hivatalos programokba. A többi filmet minimum 30 fős stábbal és producerrel juttatták ugyanerre a szintre. Aki azt gondolná, hogy ez már tuti jár valamilyen pénzbeli díjjal, téved. Viszont bejuttatott minket a Pinewood Studiosba (itt készültek többek között: Downtown Abbey, James Bond filmek, Csillagok háborúja és még jó néhány film és sorozat) ahol prezentálhatjuk a kis film nagy játékfilm ötletét producereknek és ügynököknek ez év februárjában. Izgulunk!

Emellett készítettünk még egy rövid horror filmet is Halloween-re, ami nemrég kaptuk a hírt, hogy nyert a Hollywood Just4Shorts fesztiválon Los Angelesben. Ezt a filmet a lakásunkban forgattuk, már valamivel több (pár száz font) pénzből, profi operatőrrel, aki közeli barátunk, profi sminkessel és a kezet alakító színésszel, akik szintúgy jó barátaink.(egyiküknek sem a megélhetési szakmája) A gyerkőc egy másik barátunk kisfia, és én mint mindenes koordinátor, épp ahol amit kellett(ablak sötétítés, fény bemérés, ebédszerzés, púderezés, hajborzolás és folyamatos fényképezés).Szóval a barátok sokat segíthetnek már az elejétől.  A színésznőt viszont online találtuk egy erre kialakított platformon, és több bent maradt jelentkező közül és pár meghallgatás után választottuk. Imádtunk vele dolgozni. Itt Angliában ismertebb arc reklámokból és műsorvezetőként is sokat dolgozik. Szereti a "passion projekteket" ezért szívesen vállal kevés pénzért olyan munkát, ami tetszik Neki. A mi esetünkben sokat segített, hogy horror rajongó.

  Így lehet nagyjából munka mellett kergetni és valóra váltani pár álmot, pénz és berkeken belüli ismeretség nélkül. Sok utánajárás, átvirrasztott éjszaka, de kis lépésekben lehet eljutunk majd addig, hogy a nagyobbakat is valóra váltsuk. Az, hogy mennyire éri meg, kinek mi a mérce, mindenki saját maga döntse el. Hollywoodba az út nem kolbásszal van kikövezve, de mint említettem, számomra nem is cél. Viszont egy Bafta díjat majd egyszer egy következő álomban biztosan nem utasítana vissza a férjem sem. De a kis elismerések is sokat jelentenek, így nem forgolódik álmatlanul addig sem.

Pár általunk már ismert film fesztivál, ahol a hivatalos program részei lettünk vagy nyertünk:

Lift-Off-Film Festival

Great Lakes Film Festival

Barcelona International Short Film Festival

Párizs-EIFA

Hollywood Just4Shorts

Párizs-Demetera

Los Angeles-Festigious

5 Continets International Film Festival

LAIFFA

   Sok filmet láttunk, amit Provence-ban forgattak és idealizálja a régiót. A Bor, Mámor, Provence talán az egyik legismertebb. Nem véletlen, hogy a film után sok amerikai gondolta úgy, hogy mindenféle komolyabb háttérinfó és utánajárás nélkül jó ötlet megvenni egy pár hektár földet, borászatot, mert milyen jó biznisz lesz. Nem az. Kemény munka, és befeketés ára, ha egyáltalán nullszaldóra ki tudja hozni az ember az elkövetkező pár évet. A konkurencia pedig igen nagy, jóval tapasztaltabb, generációról generációra szálló tudás és tanítás van mögöttük. Vagy kínai befektetők.

De szó ami szó, engem is csábított Dél-Franciaország ezen szeglete, szóval fogtam a batyum és a férjem, hogy saját magam mondhassak véleményt. Nyáron a turista áradatot el akartam kerülni, így októbert szemeltem ki. Az 5 perces videónkban reméljük átadjuk valamennyire a régió hangulatát. Kiírtuk a helyeket, de bővebb infoért további jó olvasást.

  A szállásunk Aix-en-Provence belvárosában nem sok kivetnivalót hagy maga után, hacsak a szomszédainkat nem számoljuk ide. Nem szabad elfelejteni, hogy ez egyetem város, rengeteg fiatallal, akik időnként szeretnek részegen drámázni az épp aktuális párjukkal, éjjel 3-kor kint a kertben mert a cigi az kell hozzá. Szóval hiába a hangulatos, kis kertes stúdió lakás, ezen a kiruccanáson nem sokat alszunk.

Na de ebben a városban nem is ez a lényeg. Pezseg, tele van élettel és szebbnél szebb utcákkal és épületekkel, amik hangulatos terekben végződnek. Minden sarkon kávézók, bárok és éttermek várják hogy együnk egy finom péksüteményt, igyunk egy kávét a teraszon a napsütésben és délben ugyanígy élvezzük az ebédet. Mert a hosszú ebédet a franciák nem hagyják ki. A jobb éttermek 3 körül zárnak és vacsora időben nyitnak újra. (a legtöbb étteremben viszont csak este 11 után szolgálnak ki csak alkohollal, előtte étel mellé adják ki) Mondanom sem kell, opcióban nincs hiány. Hetente többször a belváros piaccá alakul át. Csak hagyni kell, hogy vigyen előre a lábunk a pici macskaköves utcákon és egy kis tér után a következőn különféle ínycsiklandó friss sajtokkal, szezonális zöldségekkel, szalámikkal és lekvárokkal dugig tömött standokon tömjük tele a kosarunkat. Október vége van, így a gombaválaszték semmi kívánni valót nem hagy maga után. Szarvasgomba pedig a régióban sok helyen előfordul, így az azzal ízesített olajok, különféle sók és fűszerek illata terjeng. 

Első megállónk ebédre a La Table du Pigonnet, ahová előre foglaltunk asztalt, hogy biztosítsuk a helyünket a teraszon, ami a gyönyörű kertre néz. Elég impresszív ahogyan a kapun besétálva végighaladunk a fasoron, a hotel épületéig. Mindenki kedves, elegáns, de azért nem puccparádé és nem érezzük magunkat feszélyezve, sőt. Ebéd menüt választunk és nem csalódunk. A libamáj olvad a szánkban, azután borjúmáj, tengeri sügér, majd csokoládé és citrom torta kerül az asztalra. A fogások mellé borpárosítással. Soha rosszabbul eltölteni a péntek délutánt.

Estére a helyi barátnőm ajánlott pár helyet, mi pedig a Le Zinc d'Hugo mellett döntöttünk. Húsimádóknak ajánlom, mert a vegetáriánusok itt nem laknak jól. A menüről kiválasztott szeletet rádobják a faszenes grillre, mellé a burgonyát, és ameddig a sok fokhagymával, vajjal és petrezselyemmel készült csigákat falatozzuk, addig a husik készre sülnek. Innen daruval kell majd kimozdítani bennünket. 

Érdemes előre kinézni az éttermeket estére és asztalt foglalni, mert a jó helyek mindig tele vannak Aix-en-Provence-ban. A rengeteg fiatal egyetemista mellett, a többi helyi is szívesen kosztolgat esténként a barátaikkal és emellett Októberben és Novemberben is sok a turista, bár London után azért nem tűnik nekünk annyira vészesnek. Ha pedig otthon szeretnétek főzni de végig aludtátok a piacot reggel, akkor a Rue d'Italie-t végigjárva sajtbolt, hentes, deli, zöldséges, pék és borbolt is akad bőven. 

Na de nem csak a hasunkra gondolunk mindig. Ez a város adott otthont sok művésznek, köztük Paul Cézannak, aki az édesanyja miatt költözött vissza Párizsból, és az Ő halála után alakította ki a műtermét, amit nem bízott a véletlenre. Csodás természetes fényben úszik, köszönhetően a hatalmas ablakoknak. A műterem és ház megtekinthető, Atelier de Cézanne. Szeretem a kiállításokat, de nem vagyok fanatikus múzeum látogató. Arra megyek el, ami érdekel, és ha nincs elég időm egy egy utazás alkalmával, akkor én a városban és a környékbeli vidéken szeretek elveszni, nem pedig egy egész délutánt múzeumban tölteni. De ez a stúdió számomra nagyon érdekes. Visszarepít az időben, ez Cézanne maga. A kabátja, kalapja, esernyője, festék palettája, és bútorai úgy maradtak itt ahogyan Ő itthagyta őket. 1906-ban. Érdekesség még, hogy van magyar nyelvű leírás a bejáratnál.

Innen sétatávra a Festők terasza található, ahol sok híres képe készült el.(Terrain des peintres)

Érdemes autót bérelni a Marseille-i reptéren, mert megéri a kocsikázást a környék. A levendula mezők ugyan már nem virágoznak ősszel, de csodaszép helyekre lehet kirándulni. Verdon régió nagyjából másfél-két óra. Az Alpok lábánál, Aiguines és Les Salles-sur-Verdon egy kávéra és utóbbi, strandolásra is kíváló. A tó még októberben is selymes és kellemes hőmérsékletű. A túlparton pedig szintén találni strandokat és Base de l'Etoile-ben lehet bérelni kis hajót, paddle boardot és vízibiciklit, amivel a szurdokba bekanyargó vízen egy egész délutánt el lehet tölteni. A színek pedig olyanok, mintha ide festették volna őket.

Következő nap Arles volt porondon. Nagyából 50 perc múlva parkoltunk le Arles városfala előtt, vasárnap. Vasárnap semmi nincs nyitva leszámítva pár kávézót és szuvenír boltot. De az óvárosi rész így is nagyon hangulatos. És van abban valami felemelő, amikor a szinte kihalt, szép utcákról egy hangulatos, őszi színekben pompázó fákkal körbevett téren, megpillantom a kávézót, amit Van Gogh híres képén már annyiszor láttam.

Cafe La Nuit. Van Gogh bevallása szerint úgy akarta ábrázolni, mint azt a helyet, ahol züllöttség és szóváltások vannak, és ahol esténként bármi megtörténhet. Élőben nem ilyen hangulatot sugároz a kávézó, de be nem ülnék, ahhoz eléggé turista csapdának látszik.

Arles-ban elég szembetűnő Aix-en-Provence után, hogy itt kevesebb a pénz a felújításokra és korszerűsítésre, amitől ez a város a maga bájával együtt is kettős érzéseket kelt bennem. Tetszik is meg nem is.

Októberben a környék kíválóan alkalmas rá, hogy egy szüreten vegyünk részt, az elmaradhatatlan attrakcióval, a szőlőtaposással a végén. Befizettük magunkat mi is egy ilyen élményre, bár szüretkor már nem egy barátunk szőlősében segédkeztünk és kemény munka, de a mostani más, mert itt a jókedv és a helyszín a lényeg. A házigazdánk pedig nagyon jófej figura, pikáns jó humorral megáldva. Nem hagy bennünket unatkozni. Rajtunk kívül csak amerikai párok vannak, a korosztály nagyon vegyes, de ez kis létszámú csapat, így mindenkire jut elég idő. Egy rövid séta után kicsapnak minket a szőlőtőkék közé, hogy nyírbáljuk meg, de nem mindegy ám hogy hogyan. Ehhez persze külön bejáratú ládákat kapunk Instagrammra illő Provence felirattal. Nem bánom. Szép, jó a hangulat és jól érzem magam az őszi reggeli napsütésben a friss levegőn. A teli ládákat a traktorra pakoljuk és jöhet a taposás.

Hol máshol, mint a domb tetőn, kilátással a völgyre, miközben a trakesz magnójából Edith Piaf szól. Közhelyes és talán kissé túlzás? Az, de a lehető legjobb értelemben. Mindenki feloldódott, tömörülünk a dézsákban, beszélgetünk és taposunk. Munka végeztével pedig dicsérd a lábvizes must szőlőlé kóstolást. Tele vitaminnal. Lezárásként pedig egy kis helyi finomságokból készült lakoma és pikáns játék vár minket, a borokról el ne feledkezzem. Pár pohárka után mindenki részt vesz a táncban és egymás heccelésében, egyszóval ez sokkal jobban sikerült és jobban is élveztem, mint számítottam rá. Ebben viszont nagy szerepe volt a Les Pastras tulajának. Ha télen mennétek, akkor szarvasgombát kereshettek vele. Amit találtok, a Tiétek.

A délutánt újra Aix-ben töltjük, a helyi parkban olvasgatva és bepótolva némi alvást, mielőtt hazafelé a deliben vacsit vásárolunk. Miután a kertben leöblítettük a sajtokat és baguettet némi vörösborral, elsétálunk egy helyi bárba és megkóstoljuk a koktélokat. Van itt minden, a trenditől a régi vágású helyeken át a kiskocsmákig, szóval lehet válogatni. Nálam egy kitétel az ital választékon kívül mindig van, ne szóljon tuctuc és ne legyen nagyon hangos, lehessen beszélgetni. Hazafelé már andalgunk ahogyan azt illik.

Másnap reggel a barátnőmmel reggelizünk, akinek panaszkodtam hogy minden szuper, de a croissant minden reggel már picit uncsi (tudom, én szegény szerencsétlen). Így Garance választott randi helyet, ahol mindenféle modern reggeli opció van, és nem csak a bivalyerős "kis" fekete. Maison Nosh- a palacsinta és a francia pirítós isteni. De persze nem ennyire édesszájúaknak is van opció bőven.

Tele hassal mi mást lehetne csinálni, mint fürdőruhába bújni és Cassisba venni az irányt egy kis tengerparti heverészésre, bár inkább úgy terülök ki, mint a partra vetett bálna. És igen, októberben már hideg a víz, de nem tudom megállni, úgyhogy nagyot csobbanok. Viszont a nap ugyanolyan erős, így az utolsó nap sikerül leégnem. A halászfalu nagyon szép és a lefelé vezető úton tátott szájjal bámul az ember, hogy fél órányi útra ilyen is van. Cassis kikötője mentén a halas éttermeket ajánlom, ebéd menü mindenhol van.

Ha pedig tovább maradnánk, akkor biztosan tennénk egy nagy túrát a Parc National des Calanques-ben. A nagy sziklás part mentén a különböző geológiai formációk között gyönyörű helyekre bukkan az ember. Mi csak kis részét jártuk be, de ide még visszajövünk,

Kissé megfáradva és napszíttan az Aix-en-i utolsó vacsoránkra készülünk. Gyors zuhany és egy kiló testápoló bemasszírozása után először egy helyi bár teraszára masírozunk be, egy egy pohár borra, és hallgatva a kedd esti nyüzsit körülöttünk, Így is időben érkezünk, az asztalfoglalásunk 8-ra szól. Ennél jobb helyet nem is választhattunk volna, Les Vieilles Canailles. Az étlap kreatív és zseniális, a picike helyen minden négyzetcentit kihasználnak és olyan minőségi és ízekben és textúrában gazdag több fogásos vacsorát kapunk, ami után a tíz ujjunkat megnyalnánk, ha nem étteremben lennénk. Az armagnac a 90-es évekből pedig segít mindezt megemészteni. A franciák húsimádóak. Ez van, de ezzel itt együtt tudok élni. Most pedig ürítjük poharaink. Bor pipa, mámor pipa, úgyhogy teszünk egy utolsó andalgós sétát a macskaköves utcákon.

  Igen, a cím alapján akár lehetne ez egy új lakodalmas rock együttes, de ahelyett hogy elmerülnénk a hejjehujja ricsadalomban, inkább bemutatom Bécs egy másik arcát, ha már a múzeumokat és kötelezőket végigjártátok és tovább jutottatok mint a Shopping City Süd.

  Összesen 3 órányi vonat út után a Railjet a belvárosban tesz le. Ha máshonnan, repülővel érkeztek, akkor a reptéri expressz a legjobb választás. Az autót szerintem nyugodtan otthon lehet hagyni, legalább nem kell parkolóhelyet vadászni és fizetni.

Bécs már évek óta a legélhetőbb városok listájának az élén szerepel, köszönhetően az egészségügyi ellátásnak, a család barát rendszernek és kedvezményeknek, a tiszta utcáknak és az oktatási rendszernek.

Kedves barátnőm, aki már lassan egy évtizede él ott és nevel gyereket, egyedül arra panaszkodik, hogy néha unalmas a város, szórakozási lehetőségekben még lenne hova fejlődnie, amikor Ő a férjével és barátaikkal szeretnének kikapcsolódni. Ebben biztosan megoszlanak a vélemények, mert London után én mindig élvezem az összeszedettebb, nyugisabb napokat.

Bécs utcáin és parkjaiban sétálni már eleve jó program de ha kicsit kijjebb merészkedünk, akkor az Alte Donau mellett hangulatos éttermeket és bisztrókat találni, amiket a bárki számára elérhető és bérelhető elektromos csónakokkal is meg lehet közelíteni vagy körbe sétálva, ha már vége a csónakázó szezonnak. Látszik, hogy jó környék és sokan a helyiek közül szívesen költöznének erre a részre, de az árak mellett az elérhető házak és apartmanok száma is megnehezíti a otthonra találást. A belváros könnyen és gyorsan megközelíthető tömegközlekedéssel és ki ne akarna kertet, aminek a végén az "Öreg Duna" és egy saját kis móló várja, hogy egy hosszú munkanap után kieressze a gőzt.

Télen és nyáron nyitva az egymással szemközti oldalon lévő Bootshaus és Zur Alten Kaisermühle. Mindkettő hangulatos és ebédre, vacsorára vagy akár csak iszogatni is jó választás. A tradícionális osztrák ételek mellett más opciót is kínál, gyerkőcöknek is van külön menü. Innen vissza a belvárosba összesen 15-20 perc metróval. 

Mi, csajok a barátnőmnél laktunk és természetesen ki akartunk hozni mindent amit lehet a hosszú hétvégéből, ha már a gyerek is a nagyszülőknél landolt és a férjeink/pasijaink is jó pár száz/ezer kilóméterre voltak.

Úgyhogy rávettük magunkat egy kora reggeli kelésre, hogy azután vonattal, még délelőtt megérkezzünk Wachauba.

Wachau régió, kb. másfél órányi vonatozásra van (egy átszállással) Bécstől és az UNESCO világörökség része. Mi a táj és a borkóstolás miatt választottuk, vagy talán inkább fordítva. Pici kis városokból és falvakból áll a Duna mentén. Hajóval pedig könnyen eljutunk A-ból B-be. Dürnsteinben foglaltunk szállást és ugyan az 5 csillagos szuper kastélyszállók nagyon kecsegtetőek, de cseppet túlzásnak éreztük lemeríteni a bankkártyáinkat 2 nap kedvéért, "szabadság" ide vagy oda. Szerencsére akadnak szép és tágas vendégházak és apartmanok a hotel szobaáraknak a töredékéért. A miénkhez még egy szép terasz is tartozott, ahol a kültéri szaunát is lehet használni.

Szó ami szó, mi inkább mással csaptuk agyon az időnket. Kirándultunk egyet Spitzbe, ahol egy privát borkóstoláson kipróbáltuk egy kis családi borászat kínálatát. Nem, egyiket sem köptük ki, igazi pazarlás lett volna. A régió a fehér borairól ismert, szóval aki a vöröshöz ragaszkodik, az nagy valószínűséggel csalódni fog a kínálatban. Lévén apa és fia viszik az üzletet és mindent maguk csinálnak, büszkén (joggal) végigvezettek bennünket a külön fázisokon egészen a palackozásig és címkézésig. A túra angolul és németül elérhető.

Kissé pityókásan és vidáman ballagtunk a dombról lefelé, vissza a hajó kikötőhöz. Azután lavíroztunk a szállásunkra és onnan vacsorázni, ami addigra már nagyon ránk fért. Több remek étterem is van, mindenféle árkategóriában. Mint például ez. 

Azzal számolni kell, hogy ez nem a mediterrán régió, szóval a vacsora idő 7 körül már beindul és nagyjából este 10-ig tart. Utána még be lehet ülni egy-két pohár borra valahova, de éjszakai dajdajozásra itt senki ne számítson. Erre jó a hotel bárja és a mi kis teraszunk.

Ha beüt a másnap reggel és nincs reggeli az árban, vagy nincs kedve az embernek a konyhában tüsténkedni indulás előtt, akkor van egy helyes kis kávézó friss pékáruval és tojásos reggeli opciókkal. A bécsi zsemléjük kifejezetten finom volt és még meleg mikor az asztalunkra került. Egy dolgot viszont ezen a ponton meg kell jegyeznem. A fizetés Ausztriában elég körülményes. A készpénzzel jár az ember a legjobban, de ha mint én nem akar egy köteg Euróval lófrálni és inkább kártyával fizetne, akkor a Visa es Mastercard hitelkártyának minősül és sok helyen nem fogadják el, vagy csak egy szignifikánsabb összeg felett. A helyi bankok úgy tűnik a Maestro kártyát preferálják és az minősül bankkártyának. Ez igaz az élelmiszerboltokra, éjjel-nappalikra, pékségekre és sok étteremre, plusz ha automatából vennénk vonatjegyet. Wachauban pedig a kis helyi vonatra helyben a kalauznál lehet jegyet venni.Ezért az automata nem is dobja ki opcióként, ha előre szeretnénk megvásárolni.

Búcsút intettünk Wachaunak és visszarobogtunk Bécsbe. A kalauz bácsi ugyanaz volt, aki előző nap odafelé és aki ránk nézett és gyerekjegyet fizettetett velünk, nem teljes árut. Visszafelé nem kért semmit, csak mosolygott és intett.

Letettük a csomagokat a barátnőm lakásán, mert ugyan nekem csak egy kézitáskám volt, amiben bőven elfért a váltás fehérneműm egy váltás póló és az az egy krém amit használok, de a másik két dalos pacsirta gurulós bőrönddel indult neki, minden lehetséges szcenárióra felkészülve rángatták végig a macskakövön. Vagy ha már Ők elfáradtak, akkor na ki? Talált, én.

És mivel nem hazudtolhatjuk meg a női mivoltunk, két órás "korzózásra" indultunk a belvárosba, nehogy kimaradjon a felesleges költekezés és egymás dícsérete és rábeszélése az új szerzeményre. De mivel már egyikünk sem csitri és ellent tudunk állni a marketing csapdák nagy részének, viszonylag olcsón és környezettudatosan megúsztuk. Mindhárman úgyis szívesebben költjük a nyaralásra szánt pénzünket étel-ital-dínom-dánomra.

Ha már nem csak borjú bécsit és főtt marhahúst kívánsz, több jó opció is van város szerte, de mi ebbe a spanyol éttermbe járunk vissza-Bodega Marques. Halas vacsira pedig ez az egyik kedvencem a Naschmarkton-Umar fisch.

Kicsíptük magunkat, és megkóstoltuk a menün szereplő finomságok nagy részét, öblögettünk hozzá és a kissé nehézkes angol kártyás fizetés után rábeszéltem a csajokat egy kis esti sétára, persze nem céltalanul. A Mendez bárt már a legutóbbi alkalommal is ki akartam próbálni. A hely eleje inkább egy kávézó, étterem. De ha kíváncsi vagy és szereted a Speakeasy bárok hangulatát, akkor menj beljebb, még hátrébb és a függöny mögött már biztosan a legjobb helyen vagy. A koktélok és rövid italok választéka és minősége, ami miatt népszerű lett a hely, a bártenderek képzettek és kreatívak, kérésre ajánlanak és az ízlésednek megfelelő ital kerül majd eléd. Az ambiansz már csak hab a tortán. Nem meglepő módon pedig nem is csak egy kedves és rátermett magyar bártenderrel találkozni. Két koktél után már épp kezdünk elfáradni, de ha a bártender invitál, hogy zárás előtt nem sokkal még igyunk vele, a ház ajándéka, azt udvariatlanság lenne visszautasítani. Köszönjük még egyszer.

A másnap már megint hamar jött, felkelés, kávé és egyikünk kifejezett kérésére reggeli a Palmen hausban. Első blikkre nekem giccsparádénak tűnt, de foglaltunk asztalt előre és kellemes meglepetés volt a hely vasárnap délelőtti hangulata a szép pálmákkal és páfrányokkal és az impozáns belső térrel. A reggeli kifejezetten finom volt és nem éreztem feszélyezve magam, bár látszik, hogy a turistákat is vonzza. Természetesen reggelire is több opció van városszerte, a piac is isteni, vagy az egyszerűség kedvéért ha az ember bevásárol ezt-azt frissen és kitelepszik a parkba.

A búcsúzkodás után, egyedül hagytuk bécsi barátnőnket, hogy kipihenhessen minket egy kicsit, mielőtt a lánya, férje és anyósa megérkeznek. Ahhoz képest az én egy órás késéssel induló járatom Londonba igazi wellnessnek tűnt.

 'Hála' az Instának, majdnem minden második posztban azt látom ki, hol nyaral és koktélozgat a medence vagy épp valamelyik tenger partján. Miközben én az irodában 'élvezem' a légkondit (Londonban abszolút szükséges) és a semmire sem jó meetingeket.

Jelen pillanatban a nyaralás még várat magára (UK Weymouth pár hét múlva, és októberben Provance, amikről majd írok bővebben, ha már lesz mit). Így marad a google és tervezgetés. Pár évvel ezelőtt valaki ajánlotta nekem Hydra szigetét Görögországban és pár nappal ezelőtt böngészés közben pedig az okos algoritmus feldobott nekem egy trailert. Marianne and Leonard-Words of Love. Szeretem a dokumentarista, archív felvételekkel megtűzdelt filmeket, Leonard Cohen pár számát pedig annál is inkább, szóval a hozzánk közel lévő művész moziban foglaltam rá jegyet.

Nick Broomfield filmje, mint azt a címe is mutatja, Leonard Cohen és meghatározó szerelme, múzsája a norvég származású Marianne Ihlen történetén keresztül mutatja be az íróból lett énekes életútját és karrierjét. A pár Hydrán találkozott először és szeretett egymásba. Nem tudom, ki hogy van vele, de gyakran van szentimentális hangulatom, mikor egy könyv, film, zene, visszarepít az időben és elképzelem, milyen lehetett az élet akkoriban. 

Elnézve a felvételeket a görög szigetről, és hallgatva, hogyan vált a művészek mekkájává egy időben, akik mind inspirációt kerestek ,miközben nem vetették meg a drogokat és alkoholt, felmerült bennem, hogy ezt rengetegszer hallom és látom. Művészek, akik elrugaszkodnak a valóságtól és tudatmódosító szerek hatása alatt alkotnak szinte egész életükben, és köztük jó páran, akik hírnévre es karrierre is szert tettek, miközben Ők nem emlékeznek a felére sem. Depresszióban szenvednek és hiába veszik őket körbe állandóan emberek, mégis magányosak.

Leonard Cohen szerette, hogy a szabad szerelem korában élhetett és volt alkalma belekóstolni annak minden oldalába, mikor a Nők és Férfiak ugyanazt akarták és nem volt játszma, hanem nyíltan kimutatták és felvállalták a kölcsönös egymásra vágyást. A művészek körében a nyitott házasságok a 60-as években gyakorivá váltak a nyugati országokban, aminek később sok csonka család és mentális betegséggel küzdő gyerek lett az eredménye. Ez utóbbi Marianne előző kapcsolatából született fiával, Axel-el is megtörtént, és felnőtt korát elmegyógyintézetben tölti. A film, hiába építkezik a pár szerelmi élete köré, érdekesen mutatja be a 60-as évektől egészen korunkig a társadalom alakulását, és főképpen a showbizniszt. Hydra szigete sokáig nyújtott otthont az alkotni vágyóknak, sokan egy-két hétre indultak nyaralni, majd ott maradtak akár egy évtizeden keresztül, élvezve az életet és azt, hogy az akkor még sokak számára ismeretlen szigeten évi 1000 dollárnak megfelelő összegből vígan el lehetett lenni. Ez ma már nem így van, de a szigetet még mindíg helyiek lakják, és nem engednek új épületeket és komplexumokat felhúzni, hanem a már meglévő örökségüket és házaikat ápolják és tatarozzák. Autó nincs, a közlekedést a part mentén hajóval, szárazföldön pedig szamarakkal és biciklivel oldják meg.(bár én nem vetemednék rá, hogy minden nap feltekerjek azokon a leejtőkön)

A film nem akar több lenni, mint ami. A régi idők jó és árnyoldalait nem tuszkolja le az ember torkán, hanem csak képet alkot arról, mi volt es mi lett, hagyva az embert elidőzni, elgondolkodni egy egy résznél, közben a szerelmi szál szépen lassan átjárja az ember vénáját és a végén, egy mondattal kifacsar. De köszönet egy pár jó humorral megáldott interjú alanynak a film közben, az éleket sokszor lekerekítik és megnevettetnek. Aviva Laytonnal szerintem jóban lennénk.

Én könnyen meghatódom, de a moziban nem voltam egyedül a könnymaszatos arcommal, mikor a végén felkapcsolták a villanyt. 

Tudom, hogy semmi sem olyan mint régen, minden változik és ez így van rendjén, de azért jövő nyár elejére lefoglaltam a szállást és megnézem Hydra szigetét magamnak. Szinte biztosra veszem a képek alapján, hogy inspirációt én a környezetből, helyiekből, a történelmükből és a gyönyörű kilátásból fogok meríteni, ezek lesznek az én tudatmódosítóim. Szóval Leonard Cohen, Sophia Loren és még sokak nyomában, ma éljenek az olcsó repjegyek és a sós tengeri levegő.

    A Klímaváltozás komoly és mindenkit érintő téma. Kezd "divatba jönni", hogy odafigyeljünk a környezetünkre és tegyünk valamit, ami hosszú távon kifizetődő nem csak a bolygónknak, hanem az emberiségnek is. Remélem ez a "divathullám" meg is marad és kitart, mert a jövőképünk per pillanat elég elkeserítő. A környezettudatosság beépíthető és alkalmazható a mindennapokban egy kis odafigyeléssel.

Ha nem használunk palackozott vizet, hanem csapvizet szűrűnk otthon, saját kulacsot használunk(ehhez persze kell, hogy a vendéglátóegységek is együttműködően, kérésre utántöltsék), nejlonzacskók helyett vászontáska (elfér még az én kisebb retiküljeimben is), a szemetet ne az utcán és az erdőben dobjuk el, szelektíven gyűjtsük, vegyünk bambusz fogkefét , sorolhatnánk rogyásig a legegyszerűbb példákat. Egyik sem megerőltető és ha az alap hozzáálláson tudunk változtatni, akkor nem az lesz az első válasz, hogy: - Minek, ha csak én csinálom, az nem segít. A szomszéd meg úgyis szarik bele. 

A globális képet nézve, ennek kapcsán készítettünk egy egyszerű, egyértlemű rövid filmet The Last Breathe (Utolsó Lélegzet) címmel. Ketten a férjemmel összeálltunk hogy egy rövid film fesztivál keretén belül felhívjuk még több ember figyelmét a változásokra. Mi sem tartunk ebben a témában még ott, ahol  szeretnénk, de igyekszünk és a fenti példákat már hozzuk, talán többet is (bambusz fülpiszkáló, tömegközlekedünk). Kis lépésekben az emberiségért (ha egyaltalán ezen a ponton megérdemeljük).

Szép hetet és plasztikmentes júliust Mindenkinek!

Sokszor elvágyódom. Akkor is, ha éppen ott ahol vagyok, jó. Valószínűleg már nem változom olyan sokat. Viszont ahová rendszeresen, akár évente többször visszajárok, Barcelona.

Ez a katalán város belopta magát a szívembe a sok zegzugos utcájával az óvárosi részben és a köré épített ‘almáival’ (a levágott sarkú háztömbök, hogy a város jobban szellőzzön).

Itt szinte mindegy merre fordítom a fejem. Lefelé nézve a járdákon a visszatérő kör és virágminták (következő tetoválás?) amik a modern szecessziós épületeket kötik össze, felfelé nézve pedig a sárkány, gyík és tojás motívumok, amik elmesélik a város történetét sárkányölő Szent Györggyel. Gaudi épületeit pedig nem sokaknak kell bemutatni. Utánozhatatlan, ahogyan a természet visszaköszön a munkáiban és az épületei követik a vonalakat, amik távol állnak a szabályostól, szokványostól, unalmastól, ahogyan a természetben sem találni derékszöget és egyenes vonalat. Nehéz elhinni, hogy ennek a zseninek a munkásságát most a régi diákjai leszármazottai próbálják folytatni, kiváltképp a Sagrada Familiában, pláne miután az amúgy sem könnyű kihívást nehezíti, hogy elégették az összes tervét, skiccét és ami megmaradt vagy fellelhető volt, azt házról házra járva és kutatva szedték össze, hogy felépíthessék az összes tornyot, kaput.

Bármerre járok, a történelem végigkísér a sárkánypikkelyes lámpaoszlopokban és az emberekben egyaránt. Persze nem utolsó sorban, ami számomra olyan nagyszerűvé teszi a várost, hogy ebédidőben leugarhatok a homokos tengerpartra ejtőzni. Ha pedig túrázni megyek a kutyákkal, akkor a Tibidabora felgyalogolni erdőt járni ugyanolyan közel van.

Folyamatosan azon jár az eszem hogyan lehetne átköltözni anélkül, hogy újra előről kelljen kezdeni. Katalán barátnőm 12 évet töltött Londonban mire adódott egy jó állás lehetőség és visszacókmókolt Barcelonába. Most már nem is költözne máshová, imádja. Munka fronton nem könnyítik meg az emberek dolgát, nagy a munkanélküliség. A másik oldalról viszont, mivel az idegen nyelv oktatása nem a legjobb, ezért van némi rés angolul dolgozni, tárt karokkal fogadják ha valaki tud egy másik nyelvet, csak sajnos nem vagyok sem programozó, sem szoftverfejlesztő , így pedig sok lehetőségtől azonnal elesem. De azért akad némi mentőöv.

Viszont ha már egyszer átköltöztem egy idegen országba és beilleszkedtem, onnantól egyáltalán nem tűnik lehetetlen vagy elérhetetlen feladatnak megtanulni még egy nyelvet és tovább költözni. Barcelona szerepel a 2 éves tervben.

A város pezseg, és sokban hasonlít Budapesthez. Széles utak, csak pálmafakkal övezve, az épületek visszaadják a hangulatát Pest belvárosának és mit ad Isten, a katalánok is szeretnek panaszkodni. A beilleszkedéssel nem lenne túl nagy probléma, pláne hogy akad egy pár helyi barátunk akik várják már, mikor lépjük meg a költözést. Bárcsak már ott tartanánk! A munkafronton kéne okoskodni valamit és onnantól nem lenne visszaút. Pakolnám a kutyákat, bőröndöket , elhagynám az amúgy nem ködös Albiont egy kellemesebb éghajlatért, kultúráért és a megfizethetőbb árakért.

Londont sokan emlegetik tranzit városként és az is, csak itt a tranzit sokszor akár egy évtizedig is eltart. Valahogy az ember itt ragad. Tovább mint tervezte. A Brexitre is foghatnám, hogy a nyughatatlanságom megint kezd felülkerekedni rajtam, de nem. Bohócok és tragikomédia mindenhol van és lesz is, a Brexit pedig egyikőnk itteni munkáját vagy lakhatását sem befolyásolná radikálisan, mivel rezidensek vagyunk, több, mint 7 éves állandó munkaviszonnyal. De az igaz, hogy abszolút leegyszerűsítve a dolgot, ha a kedvenc sajtjaim, boraim és zöldségeim eltűnnének a polcokról, vagy megfizethetetlenné válnánák, akkor nem sokat agyalnék tovább az elköltözésen. A politika érint, napi szinten. Sehol nem fenékig tejfel az élet, próbálok néha elvonatkoztatni bár nem könnyű, nagy szerepet játszott az Angliába való költözésünkben is, hogy legyen perpsektíva. Csuriban a kezem, hogy ne vonzzuk be Katalóniában is a röhejesség kategóriáját feszegető politikát. Eddig sajnos nem jártunk szerencsével.

Na de visszatérve, imádom, hogy Barcelonában minden sarkon van egy kellemes bár, általában jó koszttal. Vannak kedvenc, bejáratott helyeink már, mind a megfizethető, vagy olcsó kategóriában. De ha néha ünnepelni támad kedvünk, csak úgy magunkat mert megérdemeljük, akkor sok nívósabb és szuper hely közul lehet válogatni. De szó ami szó, zöldség, gyumölcs, sajt fronton itt biztosan nem lenne panaszom, nem beszélve a tengeri finomságokról és a borokról. Az alábbi videóban listáztuk és feliratoztuk a helyeket a teljesség igénye nélkül, ahol szerintünk nem járhattok rosszul (angol a videó, de a helyeket könnyen megtalálhatjátok a segítségével).

Vonatra szállva pedig Bordeaux és San Sebastian is elérhető távolságokra vannak ahhoz, hogy kellemesen eltöltsön az ember egy hosszú hétvégét és kényeztesse az ízlelőbimbóit. Persze csak miután már megengedheti magának, az átköltözés, lakás bérlés, kauciók és az első pár szűkösebb hónap után. Viszont számomra nem is kérdés, megérné e. Inkább kipróbálom, mint hogy azon gondolkozzam évek múltán, hogy mi lett volna ha. Már érzem a napot ,a sós tengeri levegőt az arcomon, a város utánozhatatlan hangulatát és a kilómétereket a lábamban mert itt vétek metróra szállni ha bringázni és sétálni is lehet. Szóval utánam a vízözön, csak most még előttem van.

Felpattantunk a metróra es Brooklynba vettük az irányt. Hétvégén a Smorgasburg piac az, ami odacsődíti a helyieket és turistákat egyaránt. Az egyik legnagyobb heti rendszerességgel megrendezett kaja mennyország. Találni mindent, a vegán ételektől a csak húsosokon át a kistermelőkig, mindenki kint van és különböző nemzetek bódéban könnyen elkészíthető ’street food-ját’ árulják. Miután ebédidőben nagyjából körbekémleltük a több száz árus kínálatát, ki-ki a maga sorába állt, hogy végre ebédhez jusson.

Megkóstoltam a Szent Jakab kagylót, panírozott hagymával és gőzgombócban, utána pedig sorban álltam a vegán grill burgerért, amit savanyított céklával adtak. Ehhez a bódéhoz már sajnos akkor érkeztem, amikorra mindenki felkelt, kiért és végig járta a választékot, szóval nem kevesebb , mint 40 percbe telt, mire megkaptam a rendelésem. Nem siettem sehova, de ha ezt tudom, akkor két kagylós gőzgombocót kértem volna étvágygerjesztőnek. Miután a zsákmány a kezemben volt, kimentünk a folyó partra és Manhattent nézve a fűre telepedve kényelmesen megebédeltünk. Minden szuper finom volt és különleges. Hozzá sör és cider dukált, amit egy helyi sörfőzde bódéjánál szereztünk. Mondhatni kellemesen telt a kora délután. A piac vibrálása nem véletlenül csábítja ki a az egyébként lustálkodni vágyókat hétvégén.

Miután leért a koszt, feltápászkodtunk és megnéztük a közeli bolhapiacot, ahol nem csak ócskások és mindenféle turi van, hanem pár helyi kézműves is árulja a portékáját. Így innen is onnan is beszereztem egy kis emléket. Brooklynnak ez a része nagyon nyüzsög hétvégén és a turisták is dobnak a létszámon, de a közelben sok kis bár, kávézó és bolt van, amik látszik, hogy a helyi közönséget szolgálják ki. Pár utcával lejjebb van egy pékség, amit csajok visznek és bitang jó az egyenruhájuk, hát még a sütik és kenyerek amiket készítenek. Sürögnek forognak a kezeslábasaikban és a fejkendőikben és mindenkire kedves mosolyt villantanak. Van egy icipici kerthelyiségük hátul, ami nagyon dekoratív és jó hangulatú. A Sisters nevű hely pedig tökéletes egy jó reggelire vagy ebédre, ha nem a piacon akar sorba állni az ember.

Ha New York, akkor bagel, nem igaz? Brooklynban van egy bagel gyár, akik sok helyre szállítják a finomságokat, köztük a bialy-t, ami az angol muffin és a bagel szerelemgyereke. Ha a gyárnál jártok, itt be lehet kopogni a hátsó ajtón, ahol frissen és melegen ott helyben lehet vásárolni. Olcsóbb, és a forrástól juttok hozzá, egy próbát megér.

Pizza, a folyó ezen oldalán a Pizza di Fara talán a legjobb választás, de sorra kell számítani mert a helyiek megvesznek Domenico DeMarco isteni szeleteiért. A tulaj és egyben a séf Domenico még mindig saját kezűleg készíti és rakja össze a pizzákat, szíve lelke benne van. De megéri rá várni az alapanyagok és a munka, ami mögötte van kenterbe veri a Joe’s Pizza-t Manhattenben.

Jártunkban, keltünkben betévedtünk az egyik ortodox zsidó negyed szélére. Mintha megállt volna az idő. Crown Heights az 1920-as évektől a 60-as évek közepéig az ortodox zsidók élettere volt New Yorkban 34 zsinagógával köztük Bobov, Chovevei Torah és 770 Eastern Parkway és nagy közösség él ma is ezeken a fás, kertesházas utcákkal övezett régióban. Sok helyen héberül vannak kiírva az utcák, a parkok nevei és az iskolák. Egyes részeken a busz nem visz el, ha nem tartják megfelelőnek az öltözéked és érzed, hogy sok szempár szegeződik rád, ahogyan végig sétálsz a mellékutcákban. Nem ellenségesen, szimplán, csak látszik, hogy nem oda tartozol. A kislányok hosszú, fekete , fehér galléros ruhákban, masnival a hajukban játszanak a játszótereken, amiknek többségét Jákob parknak hívják. A nők parókát, harisnyát, kendőt és szoknyát viselnek, a férfiak pedig a rangjuknak(?) megfelelő öltözéket. Nem készítettem fotókat, mert csak érdeklődve és kíváncsian hagytam, hogy beszippantson a kultúrájuk, és a hétköznapi képek, ahogyan fel és alá sétálnak vagy a kosher delikből jönnek ki az asszonyok, csevegve. Másrészről nem tartottam illendőnek. Az egész kép összességében olyan, mint egy időutazás. Te pedig állsz a közepén és figyelsz.

Miután tovább sétáltunk, kiértünk egy 6 sávos út mellé, ami mellett gyalogoltunk egy darabig, azután beültünk egy kávézóba és feltöltöttük a készleteink. A kávézó egyterű, tágas és a hátsó részén lemezbolt és bakelit játszó van. Emellett pedig régi telefonkészülékek és könyvek, amiket meg lehet vásárolni. Brooklyn nagyon jó hely és nem csak a Williamsburg negyed környéke. Bár érdemes meglátogatni azt a részt is, ha még az embernek nincs teljesen elege a hipsternek nevezett boltokból és kávézókból.

Elértük a Brooklyn hidat, ami szerintem nagyon látványos és Brooklynból sétálva Manhattan felé szuper a kilátás végig. Manhattanből Brooklynba kissé lapos, de mindenhogy érdemes átsétálni rajta. A mérges bringásokat kikerülve, lehetőleg ne a bicikliúton andalogjatok. De azt egyik városban sem ajánlom. Rengeteg szelfiző turistát látni, ahogyan majdnem elcsapják a bringások, mert nem fordít figyelmet rá, hol is toporog. Életüket egy szép csücsörítős képért. Inkább támaszkodjatok a korlátnak a gyalogosoknak kijelölt járda széléről és kérjétek meg az aktuális partnert, hogy lőjön egy képet Manhattennel a háttérben. Így már lehet szélesen mosolyogni és otthon betenni a képet az albumba. (vagy tárolni a telefonon, ameddig el nem lopják) Én mostanában a polaroidokat részesítem előnyben. New York, én így szeretlek.

   Nagy kedvencem a sorozatok közül a Mad Men és felfedeztem a Marvellous Mrs Maisel-t is, aminek az első két évadát maratoni gyorsasággal fejeztem be. New York mindig ott volt a bakancslistámon és volt róla egy idealizált képem a sok film és sorozat alapján, ami miatt majd kiugrottam a bőrömből, mikor szülinapi ajándékként repjegyeket kaptam a férjemtől hogy felfedezzem magamnak a várost. Ő kevésbé vágyott elutazni oda és épp ezért nem voltak túlzott elvárásai azzal kapcsolatban, hogy milyen is lesz majd. Előre lelövöm a ’poént’: imádta!

Becsekkoltunk, direkt járattal indultunk neki az útnak Londonból én pedig úgy vártam mint egy gyerek, hogy végre lássak mindent. Addig böngésztem és kutattam a neten és különböző portálokon, hogy elég hosszú listám lett arról mit is szeretnék csinálni. Szobát foglaltunk Airbnb-n keresztül, ami szimpinek tűnt és tágasnak, világosnak. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy a srácok, akiknél béreltük, nem reagáltak valami gyorsan a feltett kérdésekre, szóval annyit tudtunk, hogy hova kell menni és hogy  Ők otthon füveznek, remélik minket nem zavar. Nem zavar. A 93-ik utca és Lexington sarkán van az épület, ami nekünk tökéletes. Sétatávra a Central Park, és a Hudsont is elérjük anélkül, hogy metrózni kéne. A Kennedy reptérre érkeztünk és kiérve sorban álltunk a transzferért. Már egy ideje ott üdültünk, mikor egy középkorú pasas körbe kérdezte a sorban állókat, hogy nem akarnak e inkább Vele bejutni a városba, 7 embert el tud vinni a furgonjában és az ár is elég jutányos. 3-an már ugrottak is, aztán 4-en és végül mi is. Miért is ne szállnánk be egy idegen furgonjába New Yorkban? Mi baj lehet belőle? Persze senkinek nem ajánlom, de nekünk mázlink volt, mert mindenkit kitett a megadott címen, gyors volt, ismerte az összes kerülőutat, így nagyon simán beértünk a mi megadott címünkre is, Manhattanbe. Végig dumáltuk az utat, és mivel tényleg sokkal olcsóbb volt, mint a taxi vagy előrendelt transzfer, elkértük a névjegyét és megbeszéltük, hogy visszafelé is Vele utazunk a reptérre.

A ház előtt állva, életünkben először New Yorkban, az illatok és szagok keltették fel a figyelmünket. Este 9 felé járt májusban és a forgalom sokkal kisebb volt, mint számítottuk. A közeli, 24 órán át nyitva tartó tisztítóból áradt a frissen mosott és gőzölt ruhák illata, a sarki olasz deliből pedig a pizzáé. Mindez keveredett a város jellegzetes szagaival és én máris imádtam. Becsengettünk, de senki nem nyitott ajtót. Azután üzentem a srácoknak, hogy mi itt állunk, de nincs válasz. 20 perc múlva jelentkeztek és sűrű bocsánatkérések közepette megjelent az egyikük és beengedett, megmutatta a szobánkat azután a közös helyiségeket és megkaptuk a kulcsainkat. A szoba pont úgy nézett ki, mint a fotókon, csak sokkal tágasabb volt és körben hosszú, széles ablakok néztek a Lexington sugárútra. Kulcsra zárható ajtó és ugyan a lakásban mindenhol érezni lehetett a fű szagát, a szobánkban nem volt gáz. Másnap reggel találkoztunk a másik sráccal is. Beszélgetni kezdtünk, ameddig a fürdőre vártunk és kiderült, hogy Eric és Paul nagyon lazák és jófejek. Zenei producerként dolgoztak, javarészt otthonról, így van a lakásban egy kis stúdió is. Meg akarjuk nézni? Még szép! Azután ottragadtunk, Ati játszhatott a gitárokon, kipróbáltuk a dobszerkót és meghallgattunk egy két számot együtt, amit ott vettek fel. Az egész stúdió picit szedett-vedett és poros volt, de a hangulata és a srácok nagyot dobtak rajta.

New York állandóan pezseg és hamar magába szippant. Sokan mondják, hogy sokkoló, mikor odaköltözöl és szembesülsz a megfizethető lakások méretével, a szűk helyekkel és alapvetően az árakkal. Plusz, hogy a munka bedarál. De pár emberrel beszédbe elegyedve kiderül, hogy ez azoknak sokkoló, akik nem tapasztalták ezt máshol és pályakezdőkként New Yorkban élnek. Jó példa erre, hogy ha valaki Londonban kezd, akkor hozzászokik a szűk helyekhez, pici és drága lakásokhoz és a multicégek bedaráló közegéhez és pár évre rá New York éppen hogy tágasabbnak, olcsóbbnak és élhetőbbnek tűnik. Mert már nem egy kezdő fizetésért dolgoznak, edzettebbek és jobban ki tudják élvezni a város adta lehetőségeket. Szóval nézőpont kérdése, ki hol kezd. A legtöbb esetben egy másik országba költözés visszalépéssel kezdődik. És személyes tapasztalatom, hogy rengeteget tanul az ember saját magáról. Mire képes, hogyan tud boldogulni ha kimozdul a komfort zónájából, mennyire nyitott a világ és az új dolgok felé, tud e küzdeni azért, amit el szeretne érni. Önismereti terápiaként is megállja a helyét.

New Yorkban megpróbáltunk mindenhová gyalog eljutni, ahová csak lehetett. Gyönyörűszép májusi idő volt, úgyhogy a kötelezővel kezdtük, miután ittunk egy jó kávét és ettünk egy finom croissant, elmentünk a Central Parkba, keresztülvágva a Park Avenue-n. Giccs parádéztunk, megnéztük a kis vitorlásokat a tavon, majd csónakot béreltünk és a teknősök és hattyúk között lavíroztunk több mint egy órán át. Utána kipróbáltunk egy zsidó delit és krémsajtos bagel-t ettünk ebédre, miközben felfedeztük a West Side utcáit. Nekem jobban bejön, mint az East side, valahogy valódibbnak tűnik.

A Park Avenue környékét napközben a bébiszetterek és kutyasétáltatók lepik el, az egyenruhás portások pedig a csomagokat veszik át és nyitják az ajtókat a ki és besétáló lakóknak, akikre javarészt sofőr vagy a portás által már leintett taxi vár. Szóval ez a rész pont olyan, mint a filmeken.

A MET múzeum előtt egyik sorban taxik a másik sorban pedig az iskolabuszok állnak. Talán ez az egyik leglátogatottabb a sok szuper múzeum közül. Az állandó kiállításokra nem jegyet kell venni, hanem adományt adni.

A Grand Central épülete belülről elég impozáns és lehet találni egy két normális helyet ahol be lehet kapni egy gyors ebédet. De azért vannak jobb helyek, ahol meg lehet tömni a hasunkat. Hétköznap is vannak kisebb kaja piacok. Az egyik ilyen a Union Square-nél a Vasaló házzal szemben. Sok opció közül lehet választani, ki hogy szereti. Hússal vagy anélkül, édesen vagy sósan. Innen könnyen elérhető az egyik tetőterasz is, ahonnan szuper kilátás nyílik a városra, és kaja-pia itt is van dögivel. A hallba belépve a lifttel kártya nélkül fel lehet jutni az étterembe és onnan ki a teraszra.

A Times Square nekem nem tetszett, semmi más, csak neon és bóvliárusok egymás hegyén hátán, onnan viszont végig sétálva a Broadwayn -ahol ha lehet egy showt érdemes megnézni- megint normálisabb környékre jutunk. A tetőteraszon iddogálás után, a Smith’s Bárban lyukadtunk ki, mert kívülről szimpi és van hely forgatni. A pulthoz ülve rendeltünk és szóba elegyedtünk a minket kiszolgáló pultossal, Joséval. (A bár már 60 éve része a környékbeliek életének és történt már egy s más itt). Finom koktélokat kevert, segített forgatni és mielőtt kisétáltunk egy cetlire felírta egy másik bár nevét, és a bártendert, akit keressünk. Szerinte Nála jobb koktélokat senki nem kever a városban, és a Village-ben van, nem túl messze.

Uccu neki, kicsit már pityókásan betévedtünk menet közben egy harmadik helyre ,Belfry a Union Square-ről lefelé sétálva, ahol kipróbáltuk az uborkás shot-ot (rövidet) és igen jó hangulatban pörögtünk a bárszéken. De már este 11 múlt és nem ettünk túl sok mindent, valami kell, ami felszívja az alkoholt. Lejjebb sétálva az East Village felé a Artichoke nevű pizzéria isteni finom pizzaszeleteket és egész pizzákat árul. A berendezés eklektikus, szóval az ember élvezheti az extra sajtos pizzáját a combfixes karcsú lábú állólámpa mellett. A Village amúgy kiváló, ha az ember Brooklyn és Harlem egyes kerületein kívül részese akar lenni a helyi pezsgésnek. Tele van galériákkal, bárokkal, éttermekkel, és jó mozikkal, mindig történik valami izgalmas.

Apropó, ha valaki annyira szereti a Harry és Sally filmet, amennyire én, annak kötelező ellátogatni a Katz’s Delibe, ami a Village szélén található. Old school, finom pastramis szendvicsekkel és sajttortával. De ide inkább a hangulat miatt érdemes menni, vannak a környéken még zsidó delik, amik szerintem finomabb ételeket kínálnak és ide már kevésbé térnek be a turisták is. Erre egy jó példa a Russ and Daughter’s Cafe. De New York tele van jobbnál jobb delikkel.

Visszatérve az aznapi esténkre, hazagyalogoltunk, át a városon, megálltunk a Rockefeller Centernél is és utána hazáig be nem állt a szánk. Éjjel 3-ra ágyba kerültünk és másnap reggel dacára az 6 óra alvásnak , nem éreztem magam fáradtnak.

Napirenden volt a Szellemírtók című filmből a könyvtár és egészen pontosan az a pár polcsor ahol a jelenet forgott, és az épület, amiben Dana lakott. 55 Central Park West. A New York Library nagyon szép és patinás épület kívül és belül egyaránt. El lehet bolyongani az épületben megpihenni, olvasni órákon át. De mi az ominózus polcokat kerestük. Megtaláltuk, úgyhogy lőttünk pár képet ott is. Szabad, csak meg kell kérdezni előtte.

Délután végig sétáltunk a High Line-on amit ajánlok, mert Chelsea-ből elég messze el lehet jutni, rálátni New Jersey-re és tartogat egy pár meglepetést és a metrók kocsiszínje után véget ér, ahonnan újra Manhattan utcáin sétálva eljutottunk a The New Yorker azután pedig a New York Times épületéig.

Vissza West Village-be egy pár falatra a La Bonbonniere étkezdébe, az 1950es évek stílusában. A hely egyszerű és időtálló, talán valakinek ismerős a Marvellous Mrs Maisel című sorozatból.

A nap végén pedig fáradtan, de ennek a vibráló városnak az energiáját magunkba szívva eljutottunk vissza a Central Park oldalához, hogy az 55 Central Park West épületére feltekintve azt várjuk, mikor bukkan fel Dana, vagy legalább egy a sok híresség közül, akik itt laknak. Az art deco épület 1929 óta magasodik a park felé olyan hírességeknek otthont adva anno, mint Ginger Rogers, Donna Karen vagy Calvin Klein.

Egy Frozen Hot Chocolate és citromtortacsoda a Serendipity-ben, ami szintén ismerős lehet pár filmből és zuhantunk be az ágyba, hogy másnap legyen erőnk felfedezni Brooklynt is.

Annyi minden van, amit érdemes látni, megnézni, de nem fogok mindenre kitérni, ami alapvető, mint pl. a Empire State Building, vagy a Szabadság szobor (amit személy szerint elég volt látnom a Staten Island-i kompról), Wall Street és a Szeptember 11 emlékére állított emlékmű, ami viszont szinte magába szippant, ahogy az ember belenéz.

De írok majd több helyet, és piacot , amit érdemes meglátogatni, ha jókat szeretnétek enni, inni és nem akarjátok a gatyátokat is rákölteni, mert a repjegy és szállás éppen elég drága így is.

A videonk pedig itt:

  Algarve, Albufeira. Az idő csodaszép én mégis harisnyát húzok, rá farmert és kb 4 réteg ruhát, át a fejemen is. Egy gyors hörpintés a narancsléből, kulcs, víz, kamera és már csapódik is az ajtó mögöttünk.

Albufeira kikötőjéből indulnak a hajótúrák. Van választék és mi a motorcsónakos, barlangnézős mellett voksoltunk. Remélem felfedezzük a rejtett partokat is, ahová nyáron visszanézhetünk és melengethetjük a habtestünk. Nudista partok is vannak, szóval nem kell a fehér fenék, fehér cici kombóval élni még utána hónapokig, ha úgy hozná kedvünk. Eddig még nem hozta, de én semmi jónak nem vagyok az elrontója.

Lerakjuk az autót a parkoló garázsban és mire megtesszük a pár lépést a kikötőig, már érkezik is egy minbusz, hogy kirakja a turistákat, akik gyanítom szintén velünk fognak utazni. Na ne, a csónak elejében cirka 3 hely van, úgyhogy húzom magam után Atit, hogy a sor elejére kerüljünk és ezzel bebiztosítsuk a tuti helyünket. A standnál a jegyet megmutatjuk, kapunk cserébe bilétát, amit a kapunál kell odaadni majd. Előttünk egy néni áll csak és úgy tűnik egyedül jött. Nyitják a kapukat és a kapitány (motorcsónaknál is az?) tessékel be minket a ladik orrába, a nénit és minket kettőnket. Hurrá, az eleje megtelt. Miután pedig mindenki felvette a mentőmellényt, megvárjuk, ameddig a mellettünk ülő néni becsomagolja magát. Szó szerint. Maximum az orrnyílása marad szabadon. Muris látványt nyújt, összemosolygunk Atival.

Menetszél, elindultunk.  A tenger szinte tükörsima és csillog, egy felhő sincs az égen. Belehúzunk és kiderül, hogy a februári hajókázás azért egy cseppet hideg. Meglepetés! A néni pedig rutinból nyomja, mert muris vagy nem, rohadtul igaza van. Majd lefagy az arcom. Csak addig csapatjuk, ameddig el nem érjük a Benagil barlangokat és csodaszép sziklapartokat a megbújó homokos strandokkal. A látvány lélegzetelállító. A sárga sziklák és a sokszínű kék éles kontrasztot alkot. Innentől mindenki csendben van csak a kapitány (?) mesél angolul és portugálul. A legnagyobb barlangba be is tudunk lavírozni, a tetején egy nagy lyukon keresztül süt be a nap. (a videónkban is látszik)

Az út végén elérünk a Lagosban lévő világítótoronyig. Délután ide jövünk majd vissza, túrázni.                Megint rágyorsítunk, távolodunk a parttól és a nyílt vízen hasít a csónak, közben jobbra-balra forgolódunk, hátha látunk delfineket.

Visszaérve a kikötőbe és újra szilárd talajjal a lábunk alatt, mindenki a mosdókhoz iparkodik. Több mint 2 óra a vízen, szélben meghozza a kedvünk. Kocsiba be, ablak most fent marad mert még melegszünk. A GPS-be (mi a telefonra letölthető HERE appot használjuk) beütjük Lagost, onnan pedig majd megtaláljuk a túraútvonalat, Ponta da Piedale. 

Délután 3 óra múlt mikor lefékezünk egy sziklán lévő halas étteremnél, ahol ingyenesen leparkolhatjuk az autót és megkezdhetjük a túrát a világítótoronyig. Felvétel, elejtünk néhány szót arról, hol is vagyunk és miért, azután nekivágunk. Már az első 5 perc után hámozom le magamról a dzsekim és kötöm a derekamra. Meleg van és nem segít, hogy a harisnya is rajtam maradt. A vízen remek, szárazföldön nem. Újabb pár perc után viszont nem érdekel már a látványon kívül semmi, a derekamon végig csorgó izzadságcseppek meg aztán pláne prioritásukat vesztették.

Lagos belvárosához egész közel indul ez a túraútvonal. Mi nem onnan kezdtük, mert nem lenne elég időnk visszaérni mielőtt besötétedik. De ha azt választjátok, akkor egy egész napot rá lehet szánni. Sok helyen be lehet csatlakozni és nem kell hozzá különösebb fittségi szintet elérni, mert a nehezítő fokozatot az ember magának választja közben. Lehet fenéken csúszni lefelé, és kapaszkodni vissza vagy akár csak egyenesen a kitaposott részeken keresztül komótosan ballagni végig.

Egy azonban biztos. A rejtett, homokos partokat és a csodaszép mélyedéseket és barlangokat a belső ösvényről nem lehet látni. Megéri kicsit kifulladni.

Nem sietünk, magunkba szívjuk a látványt és sokszor megállunk fotózni, videózni. Körülöttünk mindenhol sárga vadvirágok nőnek, a fű hihetetlen zöld és sok részen úgy érzem, mintha a Hobbit című film forgatásán lennék. Beleillettem volna a 161 cm-el.

 Ha legközelebb találkozom Martin Freemannel (Zsákos Bilbó), lehet rákérdezek nem lesz e hasonló szerep, amibe beleillenék. Persze csak felvágok, mert a környékünkön lakik és néha belefutunk a halasnál vagy a fagyizóban, de meg nem szólítanám csak úgy random. Hagyom hadd kezdeményezzen Ő.:))))))

Mindig töltök fel a fotóimból, hogy átadjam a csodaszép/ érdekes helyek hangulatát, ahová van szerencsém eljutni. Most gondban voltam, mert annyi jó fotó készült (a természeti szépségeknek köszönhetően), hogy nehéz volt csak párat beválogatni. Itt az egyik kedvencem. Olyan, mintha megszakadna az óceán és utána csak egy tátongó üres szakadék maradna.

Mondom, érdemes a szélekre merészkedni, persze csak óvatosan. Elérjük a világítótornyot, ami alatt le lehet lépcsőzni egészen a partig és vissza. A leghívogatóbb mégis az a meredeken felfelé ívelő sziklacsúcs, ahol az ember egyedül állhat percekig és úgy érezheti, hogy senki más nem létezik. Ameddig az utánad lévő fel nem ér persze. Bár nekem mázlim volt. Felmásztam és a már fent álldogáló portugál srác nagyon kedves volt. Csevegtünk egy kicsit, azután észrevette, hogy a férjem a távolból próbál engem filmezni és odaintegetett Neki, elköszönt és mondta, hogy magamra hagy, hogy biztosan jó kép készüljön.

Ott álltam, egyedül és mélyeket lélegezve, hogy ez az érzés még sokáig megmaradjon és kitartson majd, mikor újra az irodában leszek és a fotóim képernyővédőkként emlékeztetnek rá, miért is ülök ott.

A videónk, a felvételek magukért beszélnek.