Kávé mellé általában kiadós reggelit fogyasztok hétvégén. Nem olvasok Indexet, BBC-t és más híroldalakat. Ezért reggeli közben, ha tehetem nem politizálok, bármennyire is közügy. A blogomon pedig próbálom kikerülni, kicselezni, de a mindennapok része, az enyém is, így néha egy-egy mondattal azért érezhetővé teszem, mit gondolok. Ebben a bejegyzésben viszont cakkumpakk megosztanék egy nyúlfarknyi részt a könyvből, amit legutóbb olvastam. Aki külföldre költözik, véleményem szerint bátor és nyitott az újra, nyitott tanulni és fejlődni. Kurázsi kell hozzá, függetlenül attól, milyen háttérrel rendelkezik. Az EU rossz?

   2004 előtt azon törte magát Magyarország, hogy bekerüljön, megfeleljen és nyitottak legyenek a kapuk (kicsik, nagyok) a szabad munkaerőáramlás és külföldi tanulmányok felé. Ma pedig rémes, és gyalázat, hogy élünk a lehetőségekkel? Aki külföldön próbálkozik, hazaáruló? Ugyan. Színjáték, ami zajlik és elszomorító a korlátoltság, mikor a világ hatalmas. Nem szűkül be egy adott országra és embercsoportra. A magyar identitás kérdését elég sokan tanulmányozták már. Szociológusok, professzorok, társadalomkutatók, évszázadokra visszamenőleg kutatták, egyáltalán beszélhetünk e magyar identitásról? Magyar vagyok. Büszke vagyok rá? Miért lennék? Ez valami, amibe beleszülettem, nem választottam és nem dolgoztam meg érte, nem én értem el, hogy magyar legyek, így adatott. Büszke a családomra vagyok, a barátaim sikereire, a saját erőből elért dolgokra  és mikor hazalátogatok, szívesen mutatom meg Budapest szépségeit, szeretettel mesélek arról, amit ismerek és kedvelek, igen. Magyarország szép, a történelme gazdag, sokszor elmerengek, hol tarthatna, ha anno jobb döntéseket hoz, ha nem szemellenzős és nem skatulyáz be mindent és mindenkit. Akkor milyen szép lenne..

A bejegyzés pedig így szól:

    ’Csatlakozás az Európai Unióhoz.

A csatlakozás az új ’közösséghez’ asszimilációs gesztusokkal járt: Magyarországnak társadalmilag befogadó országként kellett megfelelnie.

Az EU-csatlakozás feltétele, hogy a csatlakozó ország bizonyítsa, társadalompolitikája elősegíti a kisebbségek elismerését és védelmét. Más szóval megtiltja a faji, vallási, etnikai, életkori, nemi és (1998-tól kezdve) szexuális orientáció alapján történő megkülönböztetést és aktívan ellenőrzi, sőt támogatja az egyenlő bánásmódot a marginális csoportok esetében. 2003-ban a magyar törvényhozók, mivel erősen törekedtek arra, hogy országuk a posztkommunista országok közül az elsők között csatlakozzon az EU-hoz, sietve elfogadtatták az egyenlő bánásmód törvényt. Igyekezetükben, hogy megfeleljenek az EU-nak, a képviselők egyre bővítették a ’védendő’ csoportok listáját. Végül a törvény húsz védendő kategóriát nevezett meg, a lista túlment a szokásos faji, vallási és nemi megfontolásokon, belefoglalták a „családi állapotot”, az „anyaságot”, az „apaságot”, „születési és egzisztenciális körülményeket”, „származást”, „egészségi állapotot”, „nyelvet”, „részmunkaidős foglalkoztatottságot” és „szakszervezeti képviselőséget”. Különös módon a „nemi identitást” is, amelyet két emberjogi civilszervezetnek sikerült becsempésznie a törvénybe. Így Magyarország lett az első a világon, amely egyenlő bánásmódot garantált a transznemű embereknek.

Papíron. Az utcán minden kísérletet, amely Magyarország törvénybe iktatott toleranciáját hirdette, aláásott a félelem.’ (forrás: Susan Faludi - Előhívás)

   Papíron nyitottak vagyunk és befogadók.

Emlékszem a csatlakozás estéjére. Gimnázium utolsó évében, kint ültünk a barátainkkal a Mammut oldalsó bejáratánál egy akkor még füves placcon és a kivetítőn néztük a kommentátorokat, riportereket, összefoglalókat. Arról sugdolóztunk izgatottan, ki mit hallott otthon a szüleitől, és milyen szerencsések vagyunk, hogy előttünk megnyílik a világ az érettségi után. Akkor büszke voltam. Arra, hogy egy ilyen felvilágosultan gondolkodó országhoz tartozom. Papíron.

      ’Eső után, a föld és fű illata keveredik a levegőben, a búzakalászok hajlonganak a mezőn a nyári zápor utáni szélben. A Nap is újra előbukkan az elvonuló felhők közül és érzem az arcomon, a karjaimon, ahogyan újra átmelegít.

       Rohanok a pusztában, a nagyszüleim orosházi kertje mögött, miután átvágtunk a nagyapám németjuhász kutyájával a hosszú veteményesen, majd a gyümölcsfák sorai között. A hátsó kerítésen van egy viszonylag nagy lyuk, azon vígan átfértünk mindketten. Nincs előttünk semmi a szántóson kívül, így remek helyszín csatangolni. Csatangolunk. Cézár és én. Találtam egy hosszú, vastag botot és most azt használom, sétabotnak. Láttam, hogy a Klinikákban is ezt használják, a Fekete Erdőben a kirándulásaikhoz. Nagyanyám imádja, ahogyan a Dallast is. A nyári szünetekben, mikor Nyíregyházán vagyok, együtt nézzük a délelőtti ismétlést. Vagyis Nagyikám a konyhában főzi az ebédet és én kiabálok Neki a nappaliból, mikor kezdődik. Legutóbb többször megtréfáltam és kiabáltam, hogy ’Gyere, kezdődik!’, erre Ő elzárta a borsófőzelék alatt a gázt és sietett be a szobába. De csak engem talált, nagy vigyorral a képemen, mivel még mindig csak a Teleshop hirdetés ment. Ezt eljátszottam vagy háromszor, aminek eredményeképpen a borsófőzelék odakozmált, a nagyanyám pedig lekéste az epizód első 10 percét, mert nem akarta elhinni, hogy most bizony tényleg elkezdődött. Aznap fasírtos kenyeret kaptam ebédre.

Cézár csaholva kerget egy mezei nyulat, de az ügyesen beslisszan az üregbe, így kutyusom hoppon marad és visszaüget mellém. Már a szántós felénél tartunk és kergetőzünk a kukoricásban, ahol a karommal vágom magunk előtt az utat, mikor hallom Papó kiabálását, ahogyan engem keres. Ajjaj..Irányt váltok és rohanunk visszafelé a kertbe, a kerítésen lévő réshez. Nagyapám már párszor a lelkemre kötötte, hogy maradjak kerten belül, ameddig Ő ellátja a jószágokat, de abban aztán mi a kaland? Ismerem a kertet és az elhagyott házat benne, mint a tenyeremet. A malacólt is felfedeztem már kívülről-belülről és majdnem az összes meggyfát megmásztam. Vagy épp leestem róluk. Mire visszaérünk már újra forrón tűz a Nap és csatakosra izzadtam a pólóm, épp átbújtunk a résen, mire Papókám a kert végébe ért.

 ’Te meg hol voltál, nem hallottad, hogy hívlak? Gyere, induljunk, mert a Nagyanyádtól kapunk a fejünkre, ha nem érünk haza ebédre.’

Nemrég is kaptunk a fejünkre, mikor a hétvégét Tokajban töltöttük a nyaralóban és a stégről a kellemesen hűvös Tiszába ugrálás után, Papónak az a remek ötlete támadt, kenjük be magunkat tetőtől talpig iszappal és lepjük meg Nagyit. Az iszap hamar szárad..rá a bőrünkre, szóval óvatosan és mint a bádogemberek kellett visszabattyognunk a házhoz, nehogy kárba vesszen az erőfeszítésünk és leperegjen az összes kosz, mielőtt Nagyika látta volna. Áttipegve a teraszon, beugrottunk a nappaliba, ahol Nagyanyám épp akkor tette le a seprűt, miután az egész lakást kitakarította. Gondolom kitaláltátok, nem örült. Bár meglepődött, az biztos.

’Papó, hazafelé megállunk egy fagyira?’

’Jó, de csak egy gombócra és a Nagyanyádnak el ne mondd’

Lakat lesz a számon.

       A szüleim, a válásuk után mindketten Budapestre költöztek, munkát találni. Én az anyai nagyszülőkkel maradtam és ott folytattam az óvodát, ahol életem talán legjobb alakítását nyújtottam, mint Kukkurikú a kakas,(nem ér összehasonlítani a Kétfarkú Kutyapárt Kotkodácsával) az óvodai farsangi előadás során. Le akartam nyűgözni Sada barátomat, akit titkon szerettem. Vörös hajú, szeplős képű. Megjegyzem, a mai napig furcsa vonzalmat érzek a vörös hajú, szeplős pasik iránt. Lehet, nem sikerült feldolgoznom 4 évesen a plátói szerelmet.

      Miután Anyu új munkát talált és a lakhatási gondok is elhárultak, én is Budapestre költöztem és ott folytattam az ovi utolsó évét. De a nyári vakációk nagy részét Nyíregyházán töltöttem. Apai nagyszüleim is ott éltek, így Velük is sok időt töltöttem. Az unokatesómmal, egy idősek lévén, sokszor a frászt hoztuk Nagymamánkra, aki elég pedáns, így, mikor kisurrantunk a társasház hátsó kertjébe a frissen mosott és vasalt fehér lepedőjével, ami kellett ahhoz, hogy a ’hattyút’ élethűen ábrázoljuk a lepedő alá bújva, majd a homokozót tónak használva hempergettük meg az illatos textilt, hát, amit ezért kaptunk, az nem épp a mennyei házi pogácsája volt.

Szóval, hogy Nagyikám nyugodtan újra moshassa a lepedőt, Nagypapám elvitt minket a Vadasparkba, ahol befizetett az ugrálóvárba. Akkor előjött bennünk a versengés és mikor be lehettet nevezni az ugráló versenyre, több sem kellett Nekünk. Apu is nemrég újra nősült és Ildivel, az új feleségével épp tüszős mandulagyulladással lábadoztak otthon a nagyszüleim lakásában, reménykedve, hogy a közelgő nászútjukra rendbe jönnek, így hát minél tovább voltunk távol otthonról és nem ott ricsajoztunk, annál jobb volt mindenkinek.

Kivártuk a sorunkat, és soha olyan szépeket nem estünk, pattogtunk és szaltóztunk, mint akkor. Bár azóta nem próbáltam..Az unokatesóm első helyezést ért el, ami nagyon bökte a csőröm és szárnyait bontogató önérzetem, de a frissen összeeszkábált dobogó harmadik helyére bizony én állhattam. És büszkén vittem haza a díjam, egy 6 alkalmas bérletet, amit bármikor leugrálhatok a Vadasparkban. Az első helyezésért egy csokitorta járt. Hazavittük Apuéknak, hátha jobban lesznek tőle, de körbe ültük az ebédlőasztalt és belekóstolva a tortába, egyszerre tettük le a villákat és kippukant Nagyanyámból a nevetés. Ragadós volt, így egy perccel később már mindenki nagyon röhögött az asztalnál. Ilyen rossz csokitortát még sosem ettünk. Apu és Ildi is felöltözött, megszabadultak a köntöstől és kollektíve, egymás kezét fogva elbandukoltunk a főtérre fagyizni, ahol annyit repetázhattunk aznap, amennyi belénk fért. Állítólag a fagyi segít levinni a gyulladást Apu mandulájáról. Legalábbis Ő ezt mondta miközben rám kacsintott.’

     Engem erős kapocs köt szeretett Nagyszüleimhez, akik közül imádott Papómat már elvesztettem, Édesapámat pedig rá pár évre szintén. Jelenleg pedig, apai nagyszüleim is megbetegedtek, így hazautaztam és meglátogattam Őket. Látni őket, abban az állapotban, mikor ki vannak szolgáltatva másoknak és a mindig büszke és éles eszű, jó humorú Nagymamámat, ahogyan a stroke után csak árnyéka önmagának, felkavaró. Mindannyian nagyszerű, törődő és szerető emberek, akik megérdemlik, hogy méltósággal és szeretve öregedjenek meg.

 Ha nem tettétek volna meg eddig és szerencsések vagytok mert van rá még lehetőségetek, ismerjétek meg jobban a nagyszüleiteket, töltsetek időt Velük, hallgassátok meg a történeteiket, kérdezzétek Őket.

Én, a fenti gyerekkori emlékeket és még rengeteg másikat Róluk nagy szeretettel és életem hátralevő részében őrizni fogok. Ők pedig így élnek örökké.

      Lentről beszűrődik a fény a hálószobába, a lépcsőfordulónál lévő ablakból. Kutya meleg van, és kisebb nyáltócsa jelzi, hogy megint elaludtam az éjjeli szolgálat közben. Bezzeg Boni lelkiismeretfurdalás nélkül húzza a lóbőrt és füle botját sem mozdítja. Lassan körbe kémlelek a szobában, de senki nem vette észre a mulasztásom. Jól aludtam. Kétlábú szüleim nem horkoltak és nem is forgolódtak túl sokat az éjjel. Ásítás közben nyújtózom egy nagyot, azután feltápászkodom, egyik láb, másik láb, harmadik, negyedik..eddig meg is volnánk. Megszaglászom Bonit, hátha felkel. A fél szeme már nyitva is, lelkesen csóválom a farkam, hátha a mai reggel lesz ,A Reggel’, amikor Ő ébreszti a Kétlábúakat. Nem nyert, egy finom, tegnapi húspástétomos szájszagú ásítás után, már újra szuszog. Erről eszembe jut, hogy éhes vagyok. Kaja. Husi. Hal. Sajt. Akár egy jutifali is megteszi, csak gyorsan. Na, ébresztés idő. Először jön a szugera, csak finoman, nehogy azt érezzék túl tolakodó vagyok. Így odabattyogok az ágyuk mellé és ráteszem a fejem. Nem túl közel, épp csak annyira, hogy az orromból kifújt levegő, megrezegtesse a szőrt a fejükön. Közben meredten, pislogás nélkül nézem a hatást, fordulnak egyet és közben kapok egy gyenge simit. Na még egyszer..ezúttal a fejem még közelebb tolom és elkezdek lihegni. Ez az! A reggeli lehelet mindig beválik, biztosan Ők is megéheznek tőle. Már több és technikásabb simit kapok, azután kikecmeregnek az ágyból. Anya elmegy a fürdőbe, mire visszanézek, Apa már egy fél pár zoknit néz meredten, az ágy szélén ülve. Jó jel, innentől ezt már csak 5 percig teszi, azután jön a zokni másik párja. Közben bentről vízcsobogást hallok, zuhany. Fél óra és nagyjából mindenki útrakész. Még Bonira várunk, de már Anya hozza is, naná, hogy ölben. Olyan lusta vagy, nem tudnál legalább egyszer magadtól lejönni? Az ajtóban toporogva jelzem, hogy most már a hólyagom is igen szorít, nem kell az a napszemüveg, úgyis mindig elhagyjátok. Végre, harci díszben feszítünk, én és bájos partnernőm. Hah, de jó, hogy nem én kaptam a rózsaszín hámot.

     Meleg van, kivagyok, de kicsit segít az új frizkóm. Vagy két kilóval könnyebbnek érzem magam, mint múlt héten. Épp időben dobtam le a bundám. Boni is kivan, olyan lassan jön, hogy sosem érünk oda a vízhez. Azt ígérték, ma úszni megyünk, legalábbis én, Bonit legutóbb is úgy kellett kihalászni a hámjánál fogva, miután megpróbált kihalászni egy botot a vízből, csak közben fejjel előre belebucskázott..azután kalimpál, de függőlegesen és szépen lassan merül. Anyám, Ő az egyetlen eb, akit ismerek és nem tud úszni. Mi olyan nehéz abban?

    Egy órával és egy metróval, majd vonatúttal később, már a Temze partján sétálunk.  Isteni a víz, a kacsák rebbennek szét előtted, miközben szemmel tartod a botot vagy labdád, amíg el nem éred. Azután fordulás, és ki a partra, ahol Apa és Anya tapsikol. Nagyon örülnek nekem. Boninak is, pedig Ő csak áll a szélén és kavicsokat halászik ki. Lehet annak örülnek, hogy mot nem esett bele. Azért nagyon csípem a csajszit, igazi karakter és mindig ott van, ha szükségem van rá. Megvéd, pedig Ő a kisebb. Több, mint 7 éve vagyunk tesók, ugyanis ennyi idős vagyok.

Mi ez? Ja, csak Anya, megint kattintgatja azt a fura valamit a kezében, nem szólok, mert úgy látom élvezi, olyan cuki ilyenkor, nem akarom zavarni. Mit csináljak? Maradok. Ülök, Fekszem..ááá egy bot, ez sokkal jobb, mint a másik, fincsi algás. Szeretem a vízi herkentyűket, igazi gourmand vagyok. És az megvan, amikor egy fárasztó labdázás és kirándulás után hazaérsz és a fasírtodra kapsz egy kevés főtt rákpáncélt? Esetleg előtte még egy kis rákfarkat is? Összefutott a számban a nyál, ja nem, csorog. Apa hátizsákjára. Megint Anya. Hova megyünk? Az erdőbe? Nem bánom, imádom a szagát. Hátha találok megint rókagumit, abba belehempergőzöm és én leszek a legvagányabb az utcánkban.

Boni, hallottad ezt? Gyerekzsivaj, és olyan jó szaguk van. Fagyitól ragad a kezük. Hmm.. nagyon fincsi. Boni? Gyere ki Apa lába mögül, már elmentek. Igen, biztos. Nem, nem esznek kutyát. Fagyit esznek, meg vattacukrot. Biztos. Ha találgatnom kéne, akkor szerintem egy macska reinkarnációja vagy. Jajj, ne sértődj meg. Mégis mivel magyarázod, hogy mindig tisztára nyalod a szőröd, a forró radiátorhoz tolod a hátsód, a hal a kedvenc vacsid és nem tudsz úszni, sőt, ha esik, az eresz alatt próbálsz lavírozni. Tényleg? Dán Dog? Dehogy voltál Te Dán Dog..mi az a Dán Dog? Na ne etess. Ó, kaja. Mikor indulunk? Én már elfáradtam. Boni, mennyi van még a sörükből?

    Indulás haza! Vonatra fel, vonatról le, lépcsőn le, metróba le, ölbe fel, mozgólépcsőn le. Felszállunk, utazunk a lehajtható ülések alatt. Ki ez? Meg akarsz simizni? Szuper, ott jó, kicsit balra. Metróról le, ölbe fel, és séta hazáig. De jó egy kicsit ledőlni itthon. Apa már el is kezdd sürgölődni a konyhában és halat érzek, tésztát, isteni szaga van. Mi ez a tányéromban? Boni, látod ezt? Jajj, megint diétás koszt, várjunk csak, érzek valami mást is. Te is érzed? Hű, de finom! Nagyon kellemesen ballanszírozott, és ahogyan ropog a fogam alatt. Tisztára nyaltam a tányérom, megint. Te is jóllaktál?

   Összekucorodunk a kanapén, azután felmegyünk aludni. Nem bánom, remélem nyugis éjjeli szolgálat lesz, mert leragad a szemem. Jó éjt Nektek is, Neked is Boni. Imádom a hétvégét, olyankor mindenki együtt van, egész nap, a kis családom.

             Megérkeztél Londonba, van egy hétvégéd és azon töröd a fejed, merre indulj? Ez a bejegyzés akkor lehet hasznos, ha a kötelezőkön már túl vagy, eleged volt az Oxford Street-i tömegből és szeretnél képet kapni az itteni mindennapokról, a Street Food piacokon keresztül.

              A belvárosban maradva -ami elég tág fogalom, mert a belváros(Zone 1) nagyon nagy- jó kikapcsolódást és szuper kajapiacot találsz a Spitalfields Marketen és vonzáskörzetében, a Bricklane-en. Legegyszerűbben a Liverpool Street metró és buszmegállótól lehet megközelíteni. Ha busszal érkezel akkor a double decker tetejéről közben sok látnivaló van, elhaladva a St. Paul Katedrális előtt és átszelve a bank negyedet. A piac érdekessége, hogy sok kézműves standot lehet találni, a környék pedig tele van second hand üzletekkel és a nagyobb márkák kiárusításaival. A Bricklane-en minden beszerezhető, ami rock’n’roll, hippi, vagy egyszerűen csak kicsit beteg. Ha pedig már áttúrtad az összes üzletet és megéheztél, akkor a Spitalfields Marketre visszatérve találsz bőven választékot. Mit ennél? Hamburgert, Pastramis Bagelt, Burmai egytál kosztot, Török street foodot vagy esetleg Rament? Azután lefojtanád mindezt egy jó kávéval, sörrel, koktéllal, esetleg némi desszerttel? Nem lesz benne hiba. Az eső sem tud bekavarni, mert az egész piac fedett és hűvös időben kellemesen el lehet ücsörögni a melegítő lámpák alatt, a szomszéd asztalnál ülők ebédjével szemezve és találgatva, vajon melyik standnál vették, olyan gusztán néz ki. Ne csak szemezz, kérdezz bátran.

             Miután felnyaláboltad magad, gyalogszerrel nekiindulhatsz és a londoniak körében népszerű Shoreditch-ban egészen biztos találsz pár Pubot élő zenével, szórakozóhelyekkel, ahol késő estig múlathatod az időt. Londonra jellemzően, az emberek többsége, csütörtökön és pénteken már munka után, a kedvenc vagy épp legközelebbi Pubjába és Bárjába veszi az irányt és legtöbbször az utolsó vonattal megy haza, hiszen a belvárosban lakni az átlagember számára megfizethetetlen. Éppen ezért épültek ki a város külkerületei, ahonnan csak akkor vonszolják magukat vissza az emberek hétvégén a belvárosba, ha nagyon muszáj. Itt jelentős távokat kell utazni, ezért is kezdődik el már este 6-7 körül a hejjehujja, majd szélednek szét a helyiek ki-ki a saját vonata, metrója után loholva este 11-12 körül. Nekem ez bejön, szimpatikusabb, mint munka után hazamenni, kifenni magam és mire a móka még csak elkezdődne késő este, én már a kanapén horpasztok a csini ruhámban, horkolva (olykor).

          Ha az előző estéből viszonylag épen és korgó gyomorral regenerálódtál, akkor itt a brunch ideje. Szuper reggelizőhelyek közül választhatsz,(bővebben kitérek majd rájuk egy későbbi bejegyzésben) de ha későn keltél, akkor érdemes nekilódulni egy újabb piacnak, ezúttal a csatorna mentén sétálva, ha kibírod Angeltől, Camdenig egy jó kávéval. Angel egy igazán lokál hely, van egy hosszú, keskeny és kissé eldugott utcája Camden Passage ahol bolhapiacot találsz és remek kávét, teát tudsz magadba dönteni. Innen a Regent's Canal (csatorna) kb 20 perc séta ha már az irányt belőtted (csendes utcákon, házak között) és onnan nagyjából 1 óra séta az első célig, útközben lakóhajókkal, érdekes és kaotikus épületekkel, a part mentén kávézókkal és gasztro pubokkal. Ha kibírtad a Camden Lock Food Marketig, akkor megérdemelten vesd bele magad a színes kavalkádba és keresd a csatorna menti piac oldalt (átbattyogva a kis hídon), kisebb standokkal, mind más-más ízekkel csábít majd. Brazil, Afrikai, Etióp, Francia, Görög...gondolj egyet és ott megtalálod minden hétvégén. Ha a piacon már sehol nem találsz helyet, hogy a zsákmányt elfogyaszd, menj vissza a csatornához és telepedj ki a szélére. Miután mindened összekented a szafttal, olajjal, csokoládéval, folytasd az utat a kanális partján végig, a Regent’s Parkig. Láthatóan változik a környék, rendezettebbé és kevésbé hippivé válik, belefutva az Állatkertbe és London egyik legdrágább környékébe. Ha bírod szuflával, menj tovább egészen Little Venice-ig. Nagyon szép környék, kellemes kávézókkal, és csónak bérlési lehetőséggel.

         Nincs még eleged a piacokból? Szuper, mert van több is. Az egyik leghíresebb talán a Borough Market, Hasfelmetsző Jack anno itt grasszált, a London Bridge környékén. Itt rengeteg turista van, de ha pénteken, kora ebédidőben lendülsz támadásba, akkor kibírható az ember mennyiség és megéri. Vásárolhatsz is,  ha a szállásodon van konyha és szeretsz főzőcskézni. Helyi farmerek, halasok, pékek, zöldségesek kínálnak mindenféle földi jót, közben pedig csipegethetsz osztrigát, tengeri sünt, Szent Jakab kagylót szalonnával. Öblögethetsz ciderrel, sörrel, proseccoval vagy pezsgővel. Nagy a választék, hátrébb pedig, a kavalkádtól picit messzebb a mosdók irányába, újonnan épített dobogón ücsörögve találhatod ki, mit ennél, innál, látnál legközelebb. A lábfejed bámulod elmélyülten és a megtett kilómétereket pörgeted a fejedben? Legközelebb kényelmesebb cipővel készülj.

Tipp: Ha a belvárosban a Victoria és Pimlico környékén jártok hétköznap, akkor a Pimlico Marketen szerdán és csütörtökön is jó áron kaphatsz finom Falafelt, Kebabot és Pad Thait. Mindent frissen előtted készítenek. A környékbeli irodistáknak tökéletes választás lehet. Picike piac pár standdal.

A Victoria megálló Cardinal Place-i kijáratánál kijutva pedig csütörtökönként van Street Food Market(Cardinal Place).

       Gyönyörűen és sűrűn hull a hó a Párizsi háztetők felett. Ezt a látványt továbbra is úgy gondolom, megbírnám szokni. Álmoskásan forgolódom még az ágyban és élvezem, hogy nem sietek sehova. A gyomrom azonban korgó hangokat ad, ami nem csak az éhségem jele, hanem annak is, hogy édesdeden szundikáló férjem is lassan felkel. Persze segítek Neki ebben.

           Miután pedig összekaptuk magunkat és a farmerem alá harisnya kerül, arra pedig vastag zokni, felül pedig minimum 5 rétegbe burkolóztam, nekiindulunk a macskaköves és hangulatos utcáknak. Teszünk egy kis kitértőt és felsétálunk a tőlünk pár utcányira lévő Sacre Coeur Bazilikához. Sokan állnak sorban és fizetnek azért, hogy Párizst felülről csodálhassák az Eiffel toronyból, de szerintem a kilátás épp olyan szép a Montmartre tetejéről, a Bazilika előtt. Érdemes bemenni is és körbejárni, ha szerencsés az ember, gyönyörű orgonaszó kíséri.

Kisétálva, a környékre jellemzően sok lépcsőn lejutva, a Rue des Martyron kellemes kávézókat, helyi ruha és cipőüzleteket találni, jobbra avagy balra lefordulva pedig biztonsággal el lehet tévedni a helyiek lakta utcákban.  Az egyik ilyen mellékutcában található a L’Hotel Amour, aminek hidegben is csupazöld, fűtött kerthelyisége és romantikus atmoszférája van, nem csak a hotel vendégeinek. Lágy tojást(az én ízlésemnek talán kicsit túl lágy) és pirítóst, palacsintát, rántottát, croissant és pain au chocolate péksütiket érdemes rendelni reggelire, abszolút megfizethető áron. Immár jóllakottan folytatjuk, gyalogszerrel. A Rue des Martyron egészen lesétálva, majd áthaladva az összes ázsiai konyhát felsorakoztató negyeden kilyukadunk a Louvre és Saint Germain kerületében. Természetesen a Louvre világhírű képeit, műalkotásait kár kihagyni, minden hónap első vasárnapján pedig ingyenes a belépés.(Ahogyan Versaille-ba és a Musée d’Orsay-ba is) Innen továbbhaladva a St Germain des Pres-re a Rue de Buci és Rue de l’Abbaye/Place de Furstenberg-ről, igazán kellemes és helyes utcákon csodálkozunk rá újfent az épületekre.

         Szeretnénk kipróbálni egy a régi hangulatot idéző Art Deco bisztrót, hát újra segítségül hívom a kolleganőmtől kapott listát. A La Coupole-ra biztosan sokan emlékeznek a Házibuli című filmből, mi hasonlót keresünk. Több helyet is ajánl benne, többek között, Mollard, Bofinger, Julien éttermeit, mi mégis a lazábbnak és kevésbé drágának tűnő Bouillon Chatiernél állapodunk meg. A bejárat egy belső udvarból nyílik és nagyon nyüzsgő hely, észrevehetően kedvelik a helyiek is. Belépve átragad ránk a hangulat és a pincér egy kis asztalhoz vezet minket az amúgy tágas térben, ahol már rajtunk kívül ül egy pár. Itt az asztalok szorosan sorakoznak, mindenki zsezseg és falatozik.

Az étlap nem hosszú szerencsére, kacsát és csigát rendelünk. Az abroszra írják a rendelésünk és sok pincér sürög-forog az asztalok között, egymást gyakran ugratva kiszolgálás közben. Van egy kis időnk szusszanni és szétnézni. A bisztró berendezése és stílusa nagyon megkapó, az ördög a részletekben rejlik. Látszik hogy sok minden eredeti, nem modernizálták és ez nagyon jót tesz az összképnek. Belle Epoque. Az étel nagyon korrekt, a csiga fürdik a fokhagymás, petrezselymes vajban, nem eláztatva azt, a kacsa bőre pedig ropog és saját zsírjában sült, krumplival és némi káposztával. Az asztali bort bátran ajánlom, remekül öblíti az amúgy nem épp könnyű ebédünket. Csak bírjunk ma még gyalogolni. A ceh átlátható és szintén az orrunk előtt, az abroszon kerül kiszámításra. Ár-érték arányban a párizsi árakhoz képest pedig nagyon jutányos.

        Kisétálunk a Szajna partjára andalogni, majd ’Amélie-t’ követve kacsázhatnékunk támad a Saint Martin csatornán, így egy hosszabb sétát követően már a kavicsok után kutatunk. A Saint Martin kerülete nagyon ’lokál’ maradt, emiatt pedig az itt található kosztoldák abszolút megfizethetőek.

La Chambre aux oiseaux egy a sok jó hely közül, ahol házias ízekkel és házi süteményekkel, csokoládéval várják a betévedőket. Két neobisztró pedig naponta változó menüvel csalogat be attól függően, hogy aznap mi volt a kínálat a piacon. Ezekre a helyekre érdemes foglalni: Le Chateaubriand, Le Galopin.

Mielőtt máris az esti nagy zabáláson járna az eszünk, mindenképp ki szeretném próbálni a pisztáciás-csokoládés csigát a Du Pain et des Idees-ben. A pékség isteni finom kenyereket és egyéb függőséget okozó pékárukat kínál, egy gyönyörű, díszes sarki üzletben. A már említett pisztáciás-csokis csiga pedig szerelem, első harapásra. Van egyfajta bája ahogyan a mínusz 5 fokban és havazásban a kinti asztalnál ülve a még meleg és puha rétegeket hámozom. A tészta omlós, vajas, nem túl édes. A pisztácia krémben pedig érezni a sós utóízt, amit azonnal a csokoládé követ. Már nem is fázom.

           Miután elköszöntem az új kedvenc helyemtől, úgy döntünk, szusszanunk egyet a hotelben. Ehelyett persze elveszünk a Montmartre szűk, zegzugos utcáin ráadásul nem csak egy régi  malomba botlunk bele, hanem az Amélie cimű filmből ismert zöldségesbe. Működő zöldséges és kisbolt, a neve pedig Collignon. Büszkén hirdeti is, hogy itt forgattak, az oldalát a film plakátja díszíti. Lőttünk is egy fotót gyorsan.

Vacsorára két opciónk van: Bistro PaulBert vagy Au Passage. Nagyon vacillálunk, a két szupernek ígérkező hely között, de ma este győz az Au Passage. Két turnusban vacsoráztatnak, a honlapjuk legalábbis ezt hirdeti. Ha nincs foglalás, akkor fél 10 körül érdemes érkezni a ’besétálóknak’. Megérkezünk valamivel 9 után és besétálunk. Hely a pultnál van csak, amit nem bánunk, én kifejezetten szeretek a pulthoz ülni. A menü, az aznapi, piacokon található legjobb áru alapján lett összerakva. Rendelünk mindent, bár a gyomrom a húsevéstől, illetve annak eddigi 3 és fél éves ’hiányától’ igencsak kezdd elgyengülni, így én halat-Sole Muniére-, zellerpürét, friss spárgát, lencsesalátát rendelek, a hétvégi ünnepelt mellettem pedig még ezek mellé borjúvesét és borjúagyat. Természetesen mindent megkóstolunk, keresztbe-kasul és semmibe nem tudunk belekötni. Isteni finom a vacsoránk, a pultban a srác jó ízléssel ajánlja a fogásokhoz a borokat. Alattam egy bozontos kutyus szuggerálja a tányérom, hátha csurran-cseppen neki is valami. Idilli. Több óra múlva, éjfél után távozunk, hogy elérjük a metrót, mert innen már nem visz a lábam tovább. Sajnos másnap reggel kelni kell és pakolni hogy a vonatot elérve visszautazzunk Londonba, a hétköznapokba. Mindenekelőtt azonban a gyomrom savlekötőért és némi görcsoldóért kiált, már nem tudom nem meghallani. De nem érdekel, ezt az áldozatot a párizsi kulináris túránk kérdés nélkül megérte..

         Putumayo-Cafe Paris egyveleg szól a háttérben, kint farkasordító hideg van és bevackoltam magam a két ebadtával. Négylábú barátaim húzzák a lóbőrt, horkolnak. Szeretem ezt a hangot, szuszogás és horkantások, amiből tudom, minden rendben, itt bent a melegben. Kinézek az ablakon és március közepén esik a hó Londonban. Elmerengek, milyen volt a legutóbbi kiruccanásom.

          A hatalmas hópelyhek talán még romantikusabbá teszik Párizst. Jó ötlet volt ez a hosszú hétvége télen. Turista jóval kevesebb szaladgál az utcán, mi pedig élvezzük, hogy végre kimozdulunk kettesben. Jobb alkalom nem is kell, a jobbik felem születésnapját ünnepeljük. A kora hajnali ébresztő és rohanás után elértük a vonatot King’s Crosson, 2 és fél órával később pedig már a Gare du Nord-on csoszogunk kómásan. Metróra fel, metróról le és megérkezünk a Montmartre-ra a szállásunkhoz. Szerettem volna méltóképp tölteni ezt az 5 napot, így barátnőm ajánlását megfogadva egy szép szobát foglaltam kilátással. A recepción barátságos pasi fogad, a 2 hetes intenzív francia kurzusnak köszönhetően pedig az alapokkal egészen jól boldogulok, azt legalábbis el tudom mondani ki vagyok, hány főre foglaltam és milyen szobát. Ezen felbuzdulva már csak franciául beszél hozzám az asztal mögött ülő úriember, nem veszi észre a koncentrálástól dagadó eret a homlokomon..DE..minden világos. A szobára még 15 percet várni kell, a csomagokat itt hagyhatjuk és kapunk számot. Mivel fizetnék? Kártyával. Láss csodát válaszként a ’Oui’ is mindig jókor szalad ki a szémon. Azután hadar valamit és megtorpanok. Mosolyog, visszamosolygok..kezdd kínos lenni, szóval a dagadó önbizalmamat és eremet kissé lelohasztva angolra váltok. Meglepődik, pláne mikor utána szívemcsücskének magyarul karattyolok. Kiderül, azt hitte francia vagyok, mert nincs akcentusom..erre fülig ér a szám, az önbizalmam pedig újra a plafont verdesi. Na ugye kérem szépen, megy ez, nem is olyan nehéz nyelv. De, az. Ahogyan haladunk előre egészen biztosan tudom ,és ezért megfogadom, nem hagyom ennyiben ’csakazértis’ megtanulom ezt a csodásan logikátlan és nyakatekert nyelvet, hisz a magyar sem könnyű aztán az is milyen jól megy.

A szobánk kész, a kilátás pedig ezerszer jobb, mint amire számítottam. Az Eiffel tornyot és Párizs háztetőit csodaszépnek képzeltem, de nem ennyire. Az ágyunkból fekve is zavartalan a kilátás. A szoba picike, tiszta és nagyon francia, saját fürdővel. 8 év alatt először szállunk meg hotelben. Bárhová utazunk lakást bérlünk, legyen bármilyen pici, ha müködő konyhája van. Szeretünk helyi piacokról beszerzett friss alapanyagokból főzőcskézni. Nálunk a pasi a séf, én csak kokettálok Vele közben és élvezem a végeredményt. Csapatmunka. Ide viszont a bisztrókultúráért és pékségekért jöttünk, szóval minek a konyha? Belecsapunk a lecsóba.

        Merre induljunk? Egy jó kávé és némi éhségűző már nagyon ránk fér. Kiterítem a párizsi kolleginámtól kapott hosszú listát. Kerületről kerületre leírta mit és hol érdemes, szóval választék van bőven. Nem hogy 5 napra, de egy életre is elég. Egy kis bisztrónál állapodunk meg a Montmartre-on a helyi halas, hentes és sajtbolt között, ahol a napi ebédmenü nagyon korrektnek tűnik. A Café Le Nazir Igazi lokál bisztró, amolyan régivágású vendéglátókkal. Nagyon szimpi. Leülünk, rendelünk. Naná, hogy a francia menüt kérjük. A herring hagymával és főtt burgonyával isteni finom, ahogyan a mellé rendelt egyszerű asztali bor is. Sokan mondták mennyire mogorvák a párizsiak. Eddig nem adok igazat. Mindenki szuperkedves és úgy bánnak velünk akárcsak a másik asztalnál ülő idősödő helyi urakkal, akik stílusosan konyakkal zárják az ebédjüket, majd mennek vissza dolgozni. Jóllakottan fizetünk és nyakunkba vesszük a várost.

Említettem már mennyire hangulatos Párizs télen? A Montorgueil felé sétálunk - ami egy szép és élettel teli sétálóutca tele bisztrókkal, kávézókkal és olykor a helyi halasok és zöldségesek mellett piaccal - hogy egy isteni csokoládés Eclairrel zárjam az ebédet a Stohrerben. Gyönyörű, régi, zsidó cukrászda pazar süteményekkel és pástétomokkal. Ezen a környéken található továbbá La Tour de Montlhery – Chez Denise, régi és egyszerű főként húsos hely, a kiadósabb adagok kedvelőinek.

A mellette lévő környéken érdemes sétálni a Le Marais utcáin, ahol a világon az összes bolt, és kávézók garmada találhatóak. Innen átkanyarodunk a Rue Vieille du Temple, Centre Pompidou utcáira, ahol érdemes megállni ebédre a Le Marche des Enfants Rouges piacon. Édesszájúaknak, mint én, pedig Creperie Beaubourg-nál francia palacsintára, de nagy kedvencem a Loir dans la Theiere. Érdemes kiállni a sort. Az ébed is nagyon finom, naponta változik, de a házi sütemények és a forró csoki a sztár. Kb. fél 3-tól már toporoghatunk. ha csak kavé és süti a kívánalom, de az ebédre érdemes délre érkezni, nehogy kifogyjanak a legjobb opciókból. Sütikre visszatérve, itt készítik életem eddigi legfinomabb Millefeuillet, de ha valaki a citromtortáért ácsingózik akkora égetett tojáshabbal a tetején, mint a fejem, akkor nem fog csalódni.  Ugyanezen környék hangulatos utcáin sok zsidó delibe is belebotlunk és isteni illatok áradnak mindenfelé.

            Korán sötétedik, mi pedig egyre csak felfelé nézünk és nem tudunk betelni a szebbnél szebb épületekkel, kapukkal és részletekkel. Ez italért kiált, épp jókor mert már a Bastille, rue de la Roquetten tévelygünk. a közelben pedig a Moonshiner remek opció esti italozgatáshoz. Eldugott bár egy pizzéria mögött, alkoholtilalom idejét idéző hangulattal. Jókedvünkben elfeljtünk sietni, elfelejtünk mindent, pedig asztalfoglalásunk van a Josephine Chez Dumonetbe innen messzebb a Montparnasseon. Nagyon klasszikus és jól ismert bisztró a helyiek körében. Mióta a galamb millefeuillet és a szuflét megpillantottuk egy youtube videóban, azóta fájt a fogunk egy vacsorára itt. Örülök, hogy picit csinosabban érkeztünk mert hiába, az atmoszféra igenis megköveteli és jól is esik. Nem feszengős, egyszerűen és nem túl hivalkodón elegáns, tökéletes kiszolgálással és olyan étlappal, aminek csak az olvasása után is megnyalnám mind a tíz ujjam..nem fogom, majd ha hazaértünk.

Talán a bemutatkozó blogbejegzésben említettem, hogy nem eszem húst immár 3,5 éve. Párizs legyőzött, 5 napra. Nem vagyok hajlandó kihagyni a kihagyhatatlan húsos falatokat, vagy válogatni hová ülhetek be a menü alapján. Tudtam, hogy itt így lesz, hát egyéletem, jöjjön az a boeuf bourguignon házi metélttel, szalonnával és olyan omlós vörösboros marhával, amitől az ízlelőbimbóim egyszerre nyögnek. A leheletvékony sült tésztába csomagolt friss rákok után nem hittem hogy lesz jobb. Lett.

Desszertként egy szuflé kettőnknek ezek után elég. A kiskanalunk csak úgy siklik a pillekönnyű desszertben, ami méltó befejezése a vacsoránknak, de haza, a Montmartre-ra, hegynek felfelé kéne gurulni, az pedig sehogy nem jön össze.

Kedves Olvasóm,

A blog, amit megnyitottál, nem válaszolja meg minden kérdésed, nem tesz gazdaggá, sem karcsúbbá.  A „Napsütötte London” ajánl és bemutat. Rólunk szól -két ember és két eb- a világ egyik legzsúfoltabb, legnagyobb városában. Más országokat látogatva pedig szeretnék tippeket adni főként kulináris téren ,személyesen kipróbált helyekről. Nem csak a férfi szívéhez vezet a gyomrán át az út..

Ahogy nekivágtunk és a ,miértek’, dióhéjban:

         2012-ben költöztünk a „ködös Albionba” ami ma már nem jellemző rá úgy mint az eső, szél, hűvös nyarak-amivel Skót és Ír kollégáim nem értenének egyet- és a csúcsidőben zsúfoltságig telt metrók és buszok.

Otthon is jó volt, de egyre fogyott a perspektíva, az egyébként átlag bérhez viszonyított jó keresetünk pedig, egyre kevesebb dologra lett elég. Játszottam a külföldre költözés gondolatával jó ideje, de a végső lökést egy szép, sátras, spontán korzikai nyaralás adta. Visszatértünk és immár a párom is meggyőzte saját magát, hogy helyes döntés lenne menni és megmérettetni, hátha kinyílik a világ. Angolul mindketten beszéltünk és mikor adódott lehetőség, jelentkeztünk munkákra. Eléggé különbözünk. Én intuitív és kalandvágyó alkat vagyok, belevágtam volna minden védőháló nélkül hadd szóljon, de szerencsére Ő inkább két lábbal a földön áll hogy ne zuhanjak túl nagyot ha kipukkad az ábrándfelhőm. A célért viszont mindketten keményen tudunk dolgozni. Nem kellett sokat várnunk, 3 telefonon illetve Skypeon bonyolított állásinterjúval később már szerveztük is a kinti kezdeteket. Becsomagoltuk az addigi életünk, fejenként két bőröndnyit magunkkal hoztunk. Valentin napján landoltunk kb. 1-2 évre tervezve. Ennek már több, mint 6 éve.

Megérkezésünk után 3 héttel és egy enyhén sokkoló lakáskereséssel a hátunk mögött, találtam munkát (gyártásvezetőként dolgozom) egy nagy és világszerte ismert multinál. Nem, ez nem az a sztori, ami arról szól, mennyit senyvedtünk. Azt viszont lefektetném, hogy aki idegen országba költözik, így vagy úgy, lejjebb kell adjon az életszínvonalból egy időre, alkalmazkodnia pedig muszáj. Nálunk ez a lakásviszonyokban jelentkezett leginkább. Icipici szoba kettőnknek egy otthoni belvárosi tágas lakás áráért az első fél évre, eddig tart ugyanis ameddig összegyűjti az ember a szükséges „credit backgroundot” és egy színvonalasabb albérletre az indulótőkét. Legalábbis ha nem „okosba” akarja megoldani. Mi nem úgy akartuk, ahhoz nem vagyunk elég fifikásak. És szeretünk jól aludni.

25 lakásnézéssel és kb. ugyanennyi használhatatlan ingatlanügynökkel tapasztaltabban, végül kivettünk egy két hálós, földszinti lakást 7 hónap után, kerttel és úgy, hogy a két kutyusunk ne okozzon átsírt éjszakákat a tulajnak. Az itteni lakásállapotokat nehéz volt megszokni. Kicsi, keskeny házak, rengeteg szuterén és mindenhol öreg padlószőnyeg. A két háló és kert pedig szinte luxus. Tehát az alap kész és kisebb vagyontól megszabadulva, megtanulva sok számunkra új szabályt és eljárást, szabad volt az út a két ebnek, akiket semmi pénzért nem hagytunk volna hátra. Habár a párom nagymamája megjegyezte, idézem: - Minek viszitek őket, kint nem lehet kutyát venni?

Hiába érveltünk hevesen, hogy hiszen imádjuk Őket és nálunk családtagok, egyedül a következő érv tűnt elég nyomósnak a szánkból: -De lehet venni Mama, viszont borzasztó drága. Vita lezárva.

Ahogy a kutyáink nekivágtak:

            Édesanyámékat mozgósítva, Zserbó és Bonobó (igen, majom neve van és egyébként macskaként viselkedik) elhagyták az Anyósom szerető és elkényeztető Mátrafüredi portáját, pár kilóval nehezebben, hogy autóval átszeljék Európát és átkeljenek a csatornán. Pár egyéb konyhafelszerelésünkkel egyetemben.Ehhez előkészületként elég volt a chip és útlevél készíttetés a két szőrmóknak. Az oltásaik mindig érvényesek. Az útlevélben fotó nincs sajnos, pedig oltári cuki lenne!

Megérkezett mindenki épségben, Németországban nem nehéz kutyás szállást találni, így kényelmesen két nap alatt ide lehet vezetni, csapatás nem szükséges. Örömködtünk, nagy zabálást csaptunk és újra rend volt a kis világunkban.

A mai otthoni viszonyokkal nem vagyok naprakész, ami a kutyákat és gazdáikat illetti, de 2012-ben itt még bizton állíthatom, hogy jobb volt a helyzet. Az állatorvos nagyon drága, de nagyon jól felszereltek a rendelők. Tömegközlekedéshez és belföldi vonatozáshoz nem kell külön jegy, bárhova ingyen utazhatnak, szájkosár nem kötelező. A pubok többsége kutyabarát és egyre több reggelizőhely is. Mi nagyon szeretünk hétvégenként máshol reggelizni, és az előbb említettek tükrében, szinte mindenhová cipeljük az ebeket magunkkal, ha szeretnék, ha nem. Mint a kisgyerekeknek, sok választásuk nincs, jössz és kész.

                  A város tele van parkokkal és zöld területekkel. Városon belül mocsaras, természetvédelmi területek, természetvédelmi parkok, amik ideálisak nagy sétákhoz és kirándulásokhoz. (valószínűnek tartom, hogy itt nem útépítő és betonozó cégek végzik a parkosítást) A törpök (kutyáink többesszáma) szabadon, póráz nélkül szaladgálhatnak és élhetnek egy kevés szociális életet. Persze ehhez nagyon jól kell ismerni a saját kutyánkat és meg kell bízni benne. Jobban odafigyelünk, mikor gyerekes családok jönnek szembe és nem csaholnak kilóméterekkel előttünk, vagy utánunk. Jól neveltek. Ahogy többségében az itteni kutyák is ezért -lekopogom- a 6 év alatt nem volt gondunk más kutyákkal vagy gazdáikkal. A kiruccanásaink végén pedig mindig jólesik pár finom falat és egy pint sör.

              Kissé gondban voltam, mikor az otthoni barátok és családtagok jöttek látogatni és tradícionális angol ételekre vágytak. Az ugyanis, szerintem nem létezik. A Fish and Chips portugál bevándorlók öröksége, a Tikka Masala pedig indiaiaké. (igen hivatalosan is nemzeti étellé avanzsálták). A két fehér kenyér közé lapított olajos sültkrumpli pedig nem az én ízvilágom. Sajnálom, pedig a szigeten rengeteg zöld megterem, a vadállomány is gazdag, nem beszélve arról, hogy ez egy SZIGET. Bizony, tengerrel körbevett, sok hallal és tengeri herkentyűvel. Mégsem ismerek ezekből készült nemzeti eledelt.

A sok bevándorlónak köszönhetően viszont nem csak a GDP lett jobb, hanem az ételek is sokszínűek és nagy a választék mikor arra kerül sor, mit ennénk este és hová menjünk. Autentikus helyekből itt nincs hiány, jobb időben viszont a piacokat és ’food truckokat’ részesítem előnyben. Bővebben párat a kedvenc helyeim közül nemsokára megosztok Veletek. Megjegyzés: Hazalátogatásaim során örömmel tapasztaltam, hogy kulináris vonalon Budapest is egyre erősebb és színvonalasabb, köszönet a civileknek, gazdagabb a paletta. Külön öröm a Michelin csillagok gyarapodása és megőrzése. Minden séfnek és csapatuknak óriási gratuláció.

A napi/heti bevásárlás nem okoz gondot, ha valaki szereti tudni honnan származik az étel és milyen körülmények között nevelkedett, cseperedett. Ha halról van szó, akkor a címkéről megállapítható hogyan fogták, mennyi sérüléssel járt. Személy szerint lemondtam önként és dalolva a húsevésről, immár 3 és fél éve, pusztán állatbaráti szeretetből. -Hülye vagy?- kérdéznék páran. Nekik a válaszom: -Nem.

Nem vagyok vegetáriánus, a halakat és tengeri herkentyűket az étrendemben tartom, kihasználva a nagy előnyét annak, hogy itt friss. (őket is sajnálom, de megpróbálok mindig ’Green’ jelzésű terméket vásárolni, ami azt jelenti, hogy a legkevesebb sérüléssel fogták ki amit megeszem) Továbbá eszem bizonyos sajtokat és tojást is a sok zöldség, tészták, miegymás mellé. Nem nehéz hús nélkül, de idén télen Párizsban elgyengültem, azután a romantikus hosszú hétvégénk végére a gyomrom is, de erről (picit) bővebben a Párizsi blogbejegyzésben. Többek között sok bisztró és kávézó ajánlóval. Húsevőknek IS.