Tikkasztó hőség, az ültetvényen felfelé kutyagolunk, felfedezve a világ talán legdrágább citromjainak történetét és a farm működését. Sok hektárnyi föld, vertikálisan, (teraszos ültetvények), ahova a traktorok és gépek már képtelenek felküzdeni magukat és amit hosszú-hosszú ideig kizárólag női munkaerőből tartottak fent. Nyers fordításban „repülő farmerek”, így hívják őket ma is. A kosarak fejpántját a homlokukra tolják és előre dőlve cipelik a mázsányi citromokat a hátukon. Egy nap oda-vissza, több ezer lépcsőfokot megmászva. Mivel kosaranként és súlyra-teljesítményre- fizetnek, így anno a nők még állapotosan is dolgoztak, hogy legyen miből eltartani a családot. Manapság a fizikai munkát már férfiak végzik. Az amalfi parti citrom mérete nagyjából három-négyszerese a hétköznapinak és az íze inkább édeskés, mint savanyú. A fehér külső réteg is fogyasztható és a legkevésbé sem keserű. Ezt tartják a legértékesebb résznek.

Mint oly sok helyen, a farmerek itt is küzdenek a globális felmelegedéssel, olykor a termésük 40%-át is elveszítik az időjárás miatt, de aki marad a szakmában, az szívvel-lélekkel csinálja, hiszen örökölte a családi vállalkozást és már gyerekkorától szentimentális érzések fűzik a földhöz, amit már a dédapjuk és dédanyjuk szülei is műveltek. A citromokat nem szállítják és adják el Európán kívül.
A túravezető maga is a tulajdonosi családhoz tartozik és fiatal kora ellenére, szenvedéllyel meséli a sztorikat, természetesen nem kifelejtve némi panaszkodást, és a 40 fokos hőségben tartva a lelket a kis csapatban, hogy a végén kapunk limonádét a lugas alatt, citromtortát és természetesen végig kóstolhatjuk a limoncello választékot.

Ilyen melegben persze kissé fejbe vág, de mit számít, tudunk mi vigyázni magunkra.

Amalfiban vagyunk. Nagyon szép, hangulatos kisváros Nápolytól nagyjából egy órányi autóútra. Zajos és nagyon élő, de a kis sikátorokban elveszve, felfelé haladva, kezd csendesedni. Olvastuk, hogy valahol errefelé van egy vízesés, szóval megpróbáljuk megtalálni. Kérdezősködünk, kézzel-lábbal, azután már irányban is vagyunk. Természetesen hegymenetben vezet az út, hát túrázunk egyet a tűző napon. A kilátás kárpótól a csatakosra izzadt ruhánkért, azután beérünk egy régi vízimalom romjaihoz, és a kis patakhoz, ami végig csorog, egészen le, a tengerig. Itt már árnyékot adó erdő van, mi pedig az első adandó alkalommal belegyalogolunk, ülünk, ejtőzünk a jéghideg vízben. Elérjük a vízesést, mehetünk vissza. Az Amalfi part menti kisvárosokat és falvakat hajók és menetrendszerinti buszjáratok kötik össze, ha valaki nem akar autóba ülni, vagy nem elég magabiztos vezető az egyfolytában kanyargó, szűk, hegyi és tengerpart melletti sziklás utakhoz.

A hegyi utak mentén sok eldugott és szuper vendéglő, grill étterem és borászat van, amiket mi is csak ajánlás útján fedeztünk fel. Egy icipici faluban találtunk szállást, Tramontiban, ami egy kis völgyben helyezkedik el, Maiori felett (aminek a leghosszabb és egyik legjobban karban tartott tengerpartja van). A falu lakói nagyon barátságosak, a szállásadónk, Antonio- Farfalle e Gabbiani- anyukájára viszont érdemes odafigyelni, mert ha az ember elfordítja a fejét, a ,Mamma, már cipeli is a bőröndöket felfelé a lépcsőn. Mire Antonio csak a fejét rázza, hogy „Mamma, put it down”..azután hozzánk fordul, és angolul elmondja, hogy most nézzük meg, nem lehet vele mit csinálni. Amúgy a mama a faluban mindig a legváratlanabb helyeken, erkélyeken bukkan fel, mosolyogva és köszöngetve. Kicsit olyan mint a ,Találd meg Waldot’. Esténként mindenki a téren gyülekezik és az egyetlen presszóban folyik a kártyaparti és pletykálás késő éjszakáig. Mindenhol kutyusok alszanak, rohangálnak, akiket a környező falvakban is mindenki ismer, és jól tartják őket. Persze egy hentes és egy zöldség farm itt is akad, kiszolgálni a lakókat. Egyszóval, a számomra ideális mediterránba csöppentünk. Van egy bácsi, aki egyetlen juhot őrizget, háziállatként, és időnként kiülnek a járdára,  eldiskurálnak a barátokkal.

Sok a túraútvonal, és van bőven lehetőség kirándulni. Itt azért jól jön az autó. Ravello nincs messze és az ottani kertek, zegzugos utcák meseszerűek. Positanot sem szabad kifelejteni, de hogy őszinte legyek, a hajóról sokkal szebb, mint amikor az ember, leszáll, bemerészkedik és szembesül a turista áradattal és a rengeteg butikkal. Látszik, hogy itt miből élnek a helyiek. Nekem túl zsufa, pláne London után, egy porcikám sem kívánja a tömeget. Caprira el sem megyünk, ott még durvább a helyzet. Ráadásul bőven van mit látni ezen a partvidéken is.

Maiori cuki, főként a helyiek és olasz turisták tartják el, látszik, hogy ide még nem ették be magukat az amerikai és japán turista hordák, akik hatalmas buszokkal érkeznek és szállják meg a város összes üzletét. Nyugisabb, hangulatos, és kellemesen el lehet tölteni egy egész napot, strandolással együtt.

Régóta vágyódtam erre a részre Olaszországban. De amit végül kaptam és tapasztaltam, főként az itt élő emberektől az felülmúlta a várakozásaimat. Az egész régió gyönyörű, élhető és megkapó. Természetesen hogyan máshogy is hagynánk el, mint úgy, hogy már a hazafelé vezető úton azon gondolkozunk, hogyan vásároljuk be magunkat a citrom ültetvényekbe és váljunk „repülő farmerekké”.

Pszt..pár bennfentes tipp, ha netán megéheznétek:

Tramontiban egy nagyon helyes Trattoria- Antichi Sapori

Maiori környékén a legjobb pizza és legcukibb pincérnő - Pizzeria Vaccaro

Fapados és finom, családi vendéglő, főként grill tálak, isteni tészták. Eldugott, de érdemes megkeresni ebédidőben - Trattoria Le Querce

Amalfi és Furore között, halucik és tengeri kütyük - Ristorante La Tonnarella

Fine dining vacsira, kilátással a teraszról, mi szerettük - Sensi

Citrom ültetvény túrára itt lehet jelentkezni.