Hajnali 5-kor sűrű pelyhekben esik a hó, mi pedig az utca sarkán állunk, várva, hogy befusson a transzfer a reptérre. Londonban nem is szokott esni a hó, pláne nem úgy, hogy ilyen vastag takaró maradjon utána. Kicsit sajnálom, hogy pont ezen a hétvégén nem maradunk, de a hidegből már elegem van, úgyhogy kémlelem az utcát, mikor bukkan fel az előbb említett autó. Bekanyarodik végre, és kicsúszik, kézifék, visszaáll, azután becsúszó szereléssel meg is érkezik. Itt ugyanis nem ismerik a téli gumit. Minek az?

Óvatosan, és kifarolgatva elérjük a repteret. A már fogyóban lévő, szokásos kencék megvásárlása, víz, szendvics, mosdó és már szállunk is be. Kómásan az ablakon dőlök és hallgatom a stewardesst, aki lenyom egy stand up comedy-t. Mindenkiből hülyét csinál-ami nem nehéz korán reggel-és ökörködik, ameddig fel nem szállunk, majd elhallgat arra a 15 percre és utána ugyanonnan folytatja.

Bedugom a fülest és az ablaknak dőlve elalszom.

A stewardessre kelek, aki épp egy kopasz fazont figuráz ki. Viszont kinézve az ablakon, máris éber vagyok. Étangok felett ereszkedünk és szikrázó napsütés van, csillog a víz, én pedig már alig várom hogy kikerülhessek a fapad nyújtotta „kényelemből”.

  Portugália, itt vagyunk. Nem mintha ez Őt lázba hozná, de minket annál inkább.

Első találkozás, mert valahogy mindig körbe lőjük. Algarve. Februárhoz képest a 16 fok és meleg napsütés elég kecsegtető. Miután kisasszézunk a reptérről, átvesszük a bérelt autót és irány Albufeira.

Airbnb-n találtunk egy kis lakást, amihez egy tengerre néző terasz tartozik. Kicsit szeles, hűvös azért kint sokáig üdülni, visszafelé már üveget tudnék vágni a mellbimbóimmal. Az lenne a mutatvány.

Miután letettük a csomagokat, elindulunk valami késői reggeli után nézni. A szűk, fehér házak közötti utcákon könnyen el lehet ábrándozni, hogy azután Albufeira gyönyörű partszakaszának a látványa fejbe kólintson. Februárban alig vannak, ezért is választottuk a téli látogatást. Minden csendes, nem hemzsegnek a turisták, és épp elég étterem és bár van nyitva ahhoz, hogy lehessen dőzsölni egy kicsit. Mi is így teszünk, leülünk egy szimpi teraszra, rálátunk a tengerre és 3 perc múlva a hőn áhított kávénkat kortyoljuk. Idén videózunk, azután összerakunk belőle valami szösszenetet, hogy jobban átjöjjön majd a fíling. Nem maceráljuk sokat a kamerát, csak amennyit kell, hogy megmutassuk a leglényegesebbeket.

Itt nyáron állítólag brutál sokan vannak, igazi üdülőhely. Szóval az nem jönne be, de ez így, elég menő. Végig sétálva a hatalmas sziklafalakkal övezett parton, magunkba szívjuk a tiszta, sós tengeri levegőt és illatokat, végig járjuk a kis lépcsősorokat az ormon és beteríttetjük magunkat a sziklákhoz csapódó hullámokkal. Kamera még egyben? Jó, akkor gyerünk tovább.

Megnézzük a kikötőt. Nem nagy szám, de érdekes lakóparkot húztak fel köré, színes házakkal és éles kontrasztot alkot a felette látszó, dombra épült óvárossal.

Egy gyorsra sikeredett otthoni pihi után vissza a part menti bárokhoz, vacsit vadászunk. Végül ugyanott kötünk ki, ahol reggel. Az egészben sült, napi fogás, tengeri sügér. Nagyon finom, locsolgatták vajjal rendesen, azt érezni, de az ízét nem vették el és jólesik. A kiszolgálás kedves és figyelmes a bor asztali és az, aminek árulják. Több, mint 20 óra ébrenlét után az ágy nagyon hívogató, sok utcányi távolságból is érezzük a vonzó erejét, szóval egy utolsó bejelentkezés után (amit kár lett volna kihagyni, annyira használhatatlanok vagyunk), már teret is engedünk a puha takaró alatti...ájulásnak.

  A következő reggel Faroba megyünk. Kocsiba be, ablakot le, mert ma még szebb idő van, mint tegnap. Faro kb 30 perc autókázás. Az autópálya matrica a kocsi szélvédőjén üdül és a nem látható kapuknál bepittyeg, így méri mennyit mész és automatikusan vonja a regisztrált bankkártyáról a díjat.

Faroban az első, ami feltűnik, hogy mennyi gólya van. Bármerre fordulok, gólya párok fészkelnek. Nosztalgia tör rám, és bármeddig el tudnám őket nézni.

Először kell egy kávé. Szimpi terasz, napsütés, kis nyüzsi. Faro nagyobb, és látszik, hogy zajlanak a hétköznapok. Mindenki munkába megy, vagy odafelé tartva leül egy kávéra. Árut szállítanak, a boltosok beszélgetnek, egy diáksereg az utcán épp forgat. A helyi kézművesek a kis téren árulják a portékát, a gyerekzsivajt a mellette levő játszótérről veri vissza az aszfalt. Mellettünk egy újonnan nyílt pékség van, Demo Urban Bakery, ahol a brazil pincér meleg barna szempárja és barátságos mosolya fogad, pastel de natat kérünk, 4-et, elvitelre. Apropó, 2 nap múlva visszatértünk és a férjem a szülinapját egy nataval indítottuk, megkértem Őket a pultnál rendeléskor, hogy tűzzenek a közepére egy gyertyát és úgy hozzák ki. Éneklést is kaptunk, plusz szalvétára kézzel írt jókívánságokat. Eddig mindenhol beszéltek angolul és mindenki szuper barátságos.

A 4 vanília krémes, isteni finom tésztás sütivel felszerelkezve felfedezzük a belvárost, a kikötőt, a mólót. A mólóra érdemes kimenni, a part menti vasúti sínek után, az étangba nyúlik ki, és naplementéhez közeledve, gyönyörű. A madarak bukdácsolva kutatják az élelmet a sekély sós vízben, a pici halászhajók imbolyognak. Békés és meseszerűen színes.

Megszomjazunk és a kikötőből visszafelé épp egy gólya párt fürkészve téved a tekintetünk az ott álló Hotel Faro tető teraszára. Felliftezünk és a város látképét magunkba szívva lazulunk egyet a teraszon. Ati sört, én klisében nyomom és mimózát rendelek. Az ár nem vészes, bár nem a legolcsóbb, de nem puccparádé, és a kilátás megéri. Na meg az, hogy februárban egy rövid ujjú blúzban élvezem a koktélom délelőtt 11-kor. Hoppá.

Elsétálunk, nézelődünk pár órát, az óvárosi falon belül a templom és kertje elég cuki, belépőt kell fizetni, de a toronyból nagyon szép a város és a vízpart. Helyi Micehlin Guide-os étterem a Faz gostos.

Mi viszont ma este egy másik kisvárosban, Tavirában falatozunk, mert a Cataplana állítólag ott a legfinomabb a régióban.

  Több, mint egy óra autóút után (elfelejtettük visszaállítania GPS-en, hogy vihet autópályán is) kis kerülőutakon, megérkezünk Tavirába. A folyó kettészeli a várost, csodaszép épületek és hangulatos kis bisztrók, éttermek zsibogása hallatszik. Elsétálunk jobbra, azután balra, fel és le, majd befordulunk egy helyi kiskocsmába és rendelünk egy brandyt. Az aperitif után pedig célirányosan a szemközti étteremben keressük a helyiek ételét, a Cataplanat. Egy ufószerű rézedényben mindenféle tengeri jót főznek együtt krumplival, zöldségekkel, fokhagymával és fűszerekkel. Az edény lényege nagyjából az, ami a tagine-nak, hogy az aromák, ízek átjárják, a gőz bent marad és mindennek még inkább zamata legyen. Úgy is lett. Az előétel paradicsomos szardínia, konzervben tálalva, kenyér, és fokagymás, chilis rák. Hozzá a ház borát locsolják, ami szintén nagyon korrekt. A felszolgálónk képzett és közvetlen. Egy dolgon lehetne csak javítani, a világításon. Az én ízlésemnek kicsit hideg, de nem romantikázni jöttem, hanem enni, szóval nem kötök bele. 

Az étterem megtelik, a törzsvendégek is megérkeznek. Az utolsó korty borunk után pedig az asztalra tesszük a partedliket és kifelé menet még visszamosolygunk a pincérre.

Az első rész videójáért katt ide

Folyt köv. jövő héten - a Lagosban található túraútvonallal és a válasszal a kérdésre hogy vajon szétfagy e az ember egy februári hajóúton, ahol barlangokat és rejtett partokat fedez fel.