Putumayo-Cafe Paris egyveleg szól a háttérben, kint farkasordító hideg van és bevackoltam magam a két ebadtával. Négylábú barátaim húzzák a lóbőrt, horkolnak. Szeretem ezt a hangot, szuszogás és horkantások, amiből tudom, minden rendben, itt bent a melegben. Kinézek az ablakon és március közepén esik a hó Londonban. Elmerengek, milyen volt a legutóbbi kiruccanásom.

          A hatalmas hópelyhek talán még romantikusabbá teszik Párizst. Jó ötlet volt ez a hosszú hétvége télen. Turista jóval kevesebb szaladgál az utcán, mi pedig élvezzük, hogy végre kimozdulunk kettesben. Jobb alkalom nem is kell, a jobbik felem születésnapját ünnepeljük. A kora hajnali ébresztő és rohanás után elértük a vonatot King’s Crosson, 2 és fél órával később pedig már a Gare du Nord-on csoszogunk kómásan. Metróra fel, metróról le és megérkezünk a Montmartre-ra a szállásunkhoz. Szerettem volna méltóképp tölteni ezt az 5 napot, így barátnőm ajánlását megfogadva egy szép szobát foglaltam kilátással. A recepción barátságos pasi fogad, a 2 hetes intenzív francia kurzusnak köszönhetően pedig az alapokkal egészen jól boldogulok, azt legalábbis el tudom mondani ki vagyok, hány főre foglaltam és milyen szobát. Ezen felbuzdulva már csak franciául beszél hozzám az asztal mögött ülő úriember, nem veszi észre a koncentrálástól dagadó eret a homlokomon..DE..minden világos. A szobára még 15 percet várni kell, a csomagokat itt hagyhatjuk és kapunk számot. Mivel fizetnék? Kártyával. Láss csodát válaszként a ’Oui’ is mindig jókor szalad ki a szémon. Azután hadar valamit és megtorpanok. Mosolyog, visszamosolygok..kezdd kínos lenni, szóval a dagadó önbizalmamat és eremet kissé lelohasztva angolra váltok. Meglepődik, pláne mikor utána szívemcsücskének magyarul karattyolok. Kiderül, azt hitte francia vagyok, mert nincs akcentusom..erre fülig ér a szám, az önbizalmam pedig újra a plafont verdesi. Na ugye kérem szépen, megy ez, nem is olyan nehéz nyelv. De, az. Ahogyan haladunk előre egészen biztosan tudom ,és ezért megfogadom, nem hagyom ennyiben ’csakazértis’ megtanulom ezt a csodásan logikátlan és nyakatekert nyelvet, hisz a magyar sem könnyű aztán az is milyen jól megy.

A szobánk kész, a kilátás pedig ezerszer jobb, mint amire számítottam. Az Eiffel tornyot és Párizs háztetőit csodaszépnek képzeltem, de nem ennyire. Az ágyunkból fekve is zavartalan a kilátás. A szoba picike, tiszta és nagyon francia, saját fürdővel. 8 év alatt először szállunk meg hotelben. Bárhová utazunk lakást bérlünk, legyen bármilyen pici, ha müködő konyhája van. Szeretünk helyi piacokról beszerzett friss alapanyagokból főzőcskézni. Nálunk a pasi a séf, én csak kokettálok Vele közben és élvezem a végeredményt. Csapatmunka. Ide viszont a bisztrókultúráért és pékségekért jöttünk, szóval minek a konyha? Belecsapunk a lecsóba.

        Merre induljunk? Egy jó kávé és némi éhségűző már nagyon ránk fér. Kiterítem a párizsi kolleginámtól kapott hosszú listát. Kerületről kerületre leírta mit és hol érdemes, szóval választék van bőven. Nem hogy 5 napra, de egy életre is elég. Egy kis bisztrónál állapodunk meg a Montmartre-on a helyi halas, hentes és sajtbolt között, ahol a napi ebédmenü nagyon korrektnek tűnik. A Café Le Nazir Igazi lokál bisztró, amolyan régivágású vendéglátókkal. Nagyon szimpi. Leülünk, rendelünk. Naná, hogy a francia menüt kérjük. A herring hagymával és főtt burgonyával isteni finom, ahogyan a mellé rendelt egyszerű asztali bor is. Sokan mondták mennyire mogorvák a párizsiak. Eddig nem adok igazat. Mindenki szuperkedves és úgy bánnak velünk akárcsak a másik asztalnál ülő idősödő helyi urakkal, akik stílusosan konyakkal zárják az ebédjüket, majd mennek vissza dolgozni. Jóllakottan fizetünk és nyakunkba vesszük a várost.

Említettem már mennyire hangulatos Párizs télen? A Montorgueil felé sétálunk - ami egy szép és élettel teli sétálóutca tele bisztrókkal, kávézókkal és olykor a helyi halasok és zöldségesek mellett piaccal - hogy egy isteni csokoládés Eclairrel zárjam az ebédet a Stohrerben. Gyönyörű, régi, zsidó cukrászda pazar süteményekkel és pástétomokkal. Ezen a környéken található továbbá La Tour de Montlhery – Chez Denise, régi és egyszerű főként húsos hely, a kiadósabb adagok kedvelőinek.

A mellette lévő környéken érdemes sétálni a Le Marais utcáin, ahol a világon az összes bolt, és kávézók garmada találhatóak. Innen átkanyarodunk a Rue Vieille du Temple, Centre Pompidou utcáira, ahol érdemes megállni ebédre a Le Marche des Enfants Rouges piacon. Édesszájúaknak, mint én, pedig Creperie Beaubourg-nál francia palacsintára, de nagy kedvencem a Loir dans la Theiere. Érdemes kiállni a sort. Az ébed is nagyon finom, naponta változik, de a házi sütemények és a forró csoki a sztár. Kb. fél 3-tól már toporoghatunk. ha csak kavé és süti a kívánalom, de az ebédre érdemes délre érkezni, nehogy kifogyjanak a legjobb opciókból. Sütikre visszatérve, itt készítik életem eddigi legfinomabb Millefeuillet, de ha valaki a citromtortáért ácsingózik akkora égetett tojáshabbal a tetején, mint a fejem, akkor nem fog csalódni.  Ugyanezen környék hangulatos utcáin sok zsidó delibe is belebotlunk és isteni illatok áradnak mindenfelé.

            Korán sötétedik, mi pedig egyre csak felfelé nézünk és nem tudunk betelni a szebbnél szebb épületekkel, kapukkal és részletekkel. Ez italért kiált, épp jókor mert már a Bastille, rue de la Roquetten tévelygünk. a közelben pedig a Moonshiner remek opció esti italozgatáshoz. Eldugott bár egy pizzéria mögött, alkoholtilalom idejét idéző hangulattal. Jókedvünkben elfeljtünk sietni, elfelejtünk mindent, pedig asztalfoglalásunk van a Josephine Chez Dumonetbe innen messzebb a Montparnasseon. Nagyon klasszikus és jól ismert bisztró a helyiek körében. Mióta a galamb millefeuillet és a szuflét megpillantottuk egy youtube videóban, azóta fájt a fogunk egy vacsorára itt. Örülök, hogy picit csinosabban érkeztünk mert hiába, az atmoszféra igenis megköveteli és jól is esik. Nem feszengős, egyszerűen és nem túl hivalkodón elegáns, tökéletes kiszolgálással és olyan étlappal, aminek csak az olvasása után is megnyalnám mind a tíz ujjam..nem fogom, majd ha hazaértünk.

Talán a bemutatkozó blogbejegzésben említettem, hogy nem eszem húst immár 3,5 éve. Párizs legyőzött, 5 napra. Nem vagyok hajlandó kihagyni a kihagyhatatlan húsos falatokat, vagy válogatni hová ülhetek be a menü alapján. Tudtam, hogy itt így lesz, hát egyéletem, jöjjön az a boeuf bourguignon házi metélttel, szalonnával és olyan omlós vörösboros marhával, amitől az ízlelőbimbóim egyszerre nyögnek. A leheletvékony sült tésztába csomagolt friss rákok után nem hittem hogy lesz jobb. Lett.

Desszertként egy szuflé kettőnknek ezek után elég. A kiskanalunk csak úgy siklik a pillekönnyű desszertben, ami méltó befejezése a vacsoránknak, de haza, a Montmartre-ra, hegynek felfelé kéne gurulni, az pedig sehogy nem jön össze.