'Hála' az Instának, majdnem minden második posztban azt látom ki, hol nyaral és koktélozgat a medence vagy épp valamelyik tenger partján. Miközben én az irodában 'élvezem' a légkondit (Londonban abszolút szükséges) és a semmire sem jó meetingeket.

Jelen pillanatban a nyaralás még várat magára (UK Weymouth pár hét múlva, és októberben Provance, amikről majd írok bővebben, ha már lesz mit). Így marad a google és tervezgetés. Pár évvel ezelőtt valaki ajánlotta nekem Hydra szigetét Görögországban és pár nappal ezelőtt böngészés közben pedig az okos algoritmus feldobott nekem egy trailert. Marianne and Leonard-Words of Love. Szeretem a dokumentarista, archív felvételekkel megtűzdelt filmeket, Leonard Cohen pár számát pedig annál is inkább, szóval a hozzánk közel lévő művész moziban foglaltam rá jegyet.

Nick Broomfield filmje, mint azt a címe is mutatja, Leonard Cohen és meghatározó szerelme, múzsája a norvég származású Marianne Ihlen történetén keresztül mutatja be az íróból lett énekes életútját és karrierjét. A pár Hydrán találkozott először és szeretett egymásba. Nem tudom, ki hogy van vele, de gyakran van szentimentális hangulatom, mikor egy könyv, film, zene, visszarepít az időben és elképzelem, milyen lehetett az élet akkoriban. 

Elnézve a felvételeket a görög szigetről, és hallgatva, hogyan vált a művészek mekkájává egy időben, akik mind inspirációt kerestek ,miközben nem vetették meg a drogokat és alkoholt, felmerült bennem, hogy ezt rengetegszer hallom és látom. Művészek, akik elrugaszkodnak a valóságtól és tudatmódosító szerek hatása alatt alkotnak szinte egész életükben, és köztük jó páran, akik hírnévre es karrierre is szert tettek, miközben Ők nem emlékeznek a felére sem. Depresszióban szenvednek és hiába veszik őket körbe állandóan emberek, mégis magányosak.

Leonard Cohen szerette, hogy a szabad szerelem korában élhetett és volt alkalma belekóstolni annak minden oldalába, mikor a Nők és Férfiak ugyanazt akarták és nem volt játszma, hanem nyíltan kimutatták és felvállalták a kölcsönös egymásra vágyást. A művészek körében a nyitott házasságok a 60-as években gyakorivá váltak a nyugati országokban, aminek később sok csonka család és mentális betegséggel küzdő gyerek lett az eredménye. Ez utóbbi Marianne előző kapcsolatából született fiával, Axel-el is megtörtént, és felnőtt korát elmegyógyintézetben tölti. A film, hiába építkezik a pár szerelmi élete köré, érdekesen mutatja be a 60-as évektől egészen korunkig a társadalom alakulását, és főképpen a showbizniszt. Hydra szigete sokáig nyújtott otthont az alkotni vágyóknak, sokan egy-két hétre indultak nyaralni, majd ott maradtak akár egy évtizeden keresztül, élvezve az életet és azt, hogy az akkor még sokak számára ismeretlen szigeten évi 1000 dollárnak megfelelő összegből vígan el lehetett lenni. Ez ma már nem így van, de a szigetet még mindíg helyiek lakják, és nem engednek új épületeket és komplexumokat felhúzni, hanem a már meglévő örökségüket és házaikat ápolják és tatarozzák. Autó nincs, a közlekedést a part mentén hajóval, szárazföldön pedig szamarakkal és biciklivel oldják meg.(bár én nem vetemednék rá, hogy minden nap feltekerjek azokon a leejtőkön)

A film nem akar több lenni, mint ami. A régi idők jó és árnyoldalait nem tuszkolja le az ember torkán, hanem csak képet alkot arról, mi volt es mi lett, hagyva az embert elidőzni, elgondolkodni egy egy résznél, közben a szerelmi szál szépen lassan átjárja az ember vénáját és a végén, egy mondattal kifacsar. De köszönet egy pár jó humorral megáldott interjú alanynak a film közben, az éleket sokszor lekerekítik és megnevettetnek. Aviva Laytonnal szerintem jóban lennénk.

Én könnyen meghatódom, de a moziban nem voltam egyedül a könnymaszatos arcommal, mikor a végén felkapcsolták a villanyt. 

Tudom, hogy semmi sem olyan mint régen, minden változik és ez így van rendjén, de azért jövő nyár elejére lefoglaltam a szállást és megnézem Hydra szigetét magamnak. Szinte biztosra veszem a képek alapján, hogy inspirációt én a környezetből, helyiekből, a történelmükből és a gyönyörű kilátásból fogok meríteni, ezek lesznek az én tudatmódosítóim. Szóval Leonard Cohen, Sophia Loren és még sokak nyomában, ma éljenek az olcsó repjegyek és a sós tengeri levegő.