Algarve, Albufeira. Az idő csodaszép én mégis harisnyát húzok, rá farmert és kb 4 réteg ruhát, át a fejemen is. Egy gyors hörpintés a narancsléből, kulcs, víz, kamera és már csapódik is az ajtó mögöttünk.

Albufeira kikötőjéből indulnak a hajótúrák. Van választék és mi a motorcsónakos, barlangnézős mellett voksoltunk. Remélem felfedezzük a rejtett partokat is, ahová nyáron visszanézhetünk és melengethetjük a habtestünk. Nudista partok is vannak, szóval nem kell a fehér fenék, fehér cici kombóval élni még utána hónapokig, ha úgy hozná kedvünk. Eddig még nem hozta, de én semmi jónak nem vagyok az elrontója.

Lerakjuk az autót a parkoló garázsban és mire megtesszük a pár lépést a kikötőig, már érkezik is egy minbusz, hogy kirakja a turistákat, akik gyanítom szintén velünk fognak utazni. Na ne, a csónak elejében cirka 3 hely van, úgyhogy húzom magam után Atit, hogy a sor elejére kerüljünk és ezzel bebiztosítsuk a tuti helyünket. A standnál a jegyet megmutatjuk, kapunk cserébe bilétát, amit a kapunál kell odaadni majd. Előttünk egy néni áll csak és úgy tűnik egyedül jött. Nyitják a kapukat és a kapitány (motorcsónaknál is az?) tessékel be minket a ladik orrába, a nénit és minket kettőnket. Hurrá, az eleje megtelt. Miután pedig mindenki felvette a mentőmellényt, megvárjuk, ameddig a mellettünk ülő néni becsomagolja magát. Szó szerint. Maximum az orrnyílása marad szabadon. Muris látványt nyújt, összemosolygunk Atival.

Menetszél, elindultunk.  A tenger szinte tükörsima és csillog, egy felhő sincs az égen. Belehúzunk és kiderül, hogy a februári hajókázás azért egy cseppet hideg. Meglepetés! A néni pedig rutinból nyomja, mert muris vagy nem, rohadtul igaza van. Majd lefagy az arcom. Csak addig csapatjuk, ameddig el nem érjük a Benagil barlangokat és csodaszép sziklapartokat a megbújó homokos strandokkal. A látvány lélegzetelállító. A sárga sziklák és a sokszínű kék éles kontrasztot alkot. Innentől mindenki csendben van csak a kapitány (?) mesél angolul és portugálul. A legnagyobb barlangba be is tudunk lavírozni, a tetején egy nagy lyukon keresztül süt be a nap. (a videónkban is látszik)

Az út végén elérünk a Lagosban lévő világítótoronyig. Délután ide jövünk majd vissza, túrázni.                Megint rágyorsítunk, távolodunk a parttól és a nyílt vízen hasít a csónak, közben jobbra-balra forgolódunk, hátha látunk delfineket.

Visszaérve a kikötőbe és újra szilárd talajjal a lábunk alatt, mindenki a mosdókhoz iparkodik. Több mint 2 óra a vízen, szélben meghozza a kedvünk. Kocsiba be, ablak most fent marad mert még melegszünk. A GPS-be (mi a telefonra letölthető HERE appot használjuk) beütjük Lagost, onnan pedig majd megtaláljuk a túraútvonalat, Ponta da Piedale. 

Délután 3 óra múlt mikor lefékezünk egy sziklán lévő halas étteremnél, ahol ingyenesen leparkolhatjuk az autót és megkezdhetjük a túrát a világítótoronyig. Felvétel, elejtünk néhány szót arról, hol is vagyunk és miért, azután nekivágunk. Már az első 5 perc után hámozom le magamról a dzsekim és kötöm a derekamra. Meleg van és nem segít, hogy a harisnya is rajtam maradt. A vízen remek, szárazföldön nem. Újabb pár perc után viszont nem érdekel már a látványon kívül semmi, a derekamon végig csorgó izzadságcseppek meg aztán pláne prioritásukat vesztették.

Lagos belvárosához egész közel indul ez a túraútvonal. Mi nem onnan kezdtük, mert nem lenne elég időnk visszaérni mielőtt besötétedik. De ha azt választjátok, akkor egy egész napot rá lehet szánni. Sok helyen be lehet csatlakozni és nem kell hozzá különösebb fittségi szintet elérni, mert a nehezítő fokozatot az ember magának választja közben. Lehet fenéken csúszni lefelé, és kapaszkodni vissza vagy akár csak egyenesen a kitaposott részeken keresztül komótosan ballagni végig.

Egy azonban biztos. A rejtett, homokos partokat és a csodaszép mélyedéseket és barlangokat a belső ösvényről nem lehet látni. Megéri kicsit kifulladni.

Nem sietünk, magunkba szívjuk a látványt és sokszor megállunk fotózni, videózni. Körülöttünk mindenhol sárga vadvirágok nőnek, a fű hihetetlen zöld és sok részen úgy érzem, mintha a Hobbit című film forgatásán lennék. Beleillettem volna a 161 cm-el.

 Ha legközelebb találkozom Martin Freemannel (Zsákos Bilbó), lehet rákérdezek nem lesz e hasonló szerep, amibe beleillenék. Persze csak felvágok, mert a környékünkön lakik és néha belefutunk a halasnál vagy a fagyizóban, de meg nem szólítanám csak úgy random. Hagyom hadd kezdeményezzen Ő.:))))))

Mindig töltök fel a fotóimból, hogy átadjam a csodaszép/ érdekes helyek hangulatát, ahová van szerencsém eljutni. Most gondban voltam, mert annyi jó fotó készült (a természeti szépségeknek köszönhetően), hogy nehéz volt csak párat beválogatni. Itt az egyik kedvencem. Olyan, mintha megszakadna az óceán és utána csak egy tátongó üres szakadék maradna.

Mondom, érdemes a szélekre merészkedni, persze csak óvatosan. Elérjük a világítótornyot, ami alatt le lehet lépcsőzni egészen a partig és vissza. A leghívogatóbb mégis az a meredeken felfelé ívelő sziklacsúcs, ahol az ember egyedül állhat percekig és úgy érezheti, hogy senki más nem létezik. Ameddig az utánad lévő fel nem ér persze. Bár nekem mázlim volt. Felmásztam és a már fent álldogáló portugál srác nagyon kedves volt. Csevegtünk egy kicsit, azután észrevette, hogy a férjem a távolból próbál engem filmezni és odaintegetett Neki, elköszönt és mondta, hogy magamra hagy, hogy biztosan jó kép készüljön.

Ott álltam, egyedül és mélyeket lélegezve, hogy ez az érzés még sokáig megmaradjon és kitartson majd, mikor újra az irodában leszek és a fotóim képernyővédőkként emlékeztetnek rá, miért is ülök ott.

A videónk, a felvételek magukért beszélnek.