Gyönyörűen és sűrűn hull a hó a Párizsi háztetők felett. Ezt a látványt továbbra is úgy gondolom, megbírnám szokni. Álmoskásan forgolódom még az ágyban és élvezem, hogy nem sietek sehova. A gyomrom azonban korgó hangokat ad, ami nem csak az éhségem jele, hanem annak is, hogy édesdeden szundikáló férjem is lassan felkel. Persze segítek Neki ebben.

           Miután pedig összekaptuk magunkat és a farmerem alá harisnya kerül, arra pedig vastag zokni, felül pedig minimum 5 rétegbe burkolóztam, nekiindulunk a macskaköves és hangulatos utcáknak. Teszünk egy kis kitértőt és felsétálunk a tőlünk pár utcányira lévő Sacre Coeur Bazilikához. Sokan állnak sorban és fizetnek azért, hogy Párizst felülről csodálhassák az Eiffel toronyból, de szerintem a kilátás épp olyan szép a Montmartre tetejéről, a Bazilika előtt. Érdemes bemenni is és körbejárni, ha szerencsés az ember, gyönyörű orgonaszó kíséri.

Kisétálva, a környékre jellemzően sok lépcsőn lejutva, a Rue des Martyron kellemes kávézókat, helyi ruha és cipőüzleteket találni, jobbra avagy balra lefordulva pedig biztonsággal el lehet tévedni a helyiek lakta utcákban.  Az egyik ilyen mellékutcában található a L’Hotel Amour, aminek hidegben is csupazöld, fűtött kerthelyisége és romantikus atmoszférája van, nem csak a hotel vendégeinek. Lágy tojást(az én ízlésemnek talán kicsit túl lágy) és pirítóst, palacsintát, rántottát, croissant és pain au chocolate péksütiket érdemes rendelni reggelire, abszolút megfizethető áron. Immár jóllakottan folytatjuk, gyalogszerrel. A Rue des Martyron egészen lesétálva, majd áthaladva az összes ázsiai konyhát felsorakoztató negyeden kilyukadunk a Louvre és Saint Germain kerületében. Természetesen a Louvre világhírű képeit, műalkotásait kár kihagyni, minden hónap első vasárnapján pedig ingyenes a belépés.(Ahogyan Versaille-ba és a Musée d’Orsay-ba is) Innen továbbhaladva a St Germain des Pres-re a Rue de Buci és Rue de l’Abbaye/Place de Furstenberg-ről, igazán kellemes és helyes utcákon csodálkozunk rá újfent az épületekre.

         Szeretnénk kipróbálni egy a régi hangulatot idéző Art Deco bisztrót, hát újra segítségül hívom a kolleganőmtől kapott listát. A La Coupole-ra biztosan sokan emlékeznek a Házibuli című filmből, mi hasonlót keresünk. Több helyet is ajánl benne, többek között, Mollard, Bofinger, Julien éttermeit, mi mégis a lazábbnak és kevésbé drágának tűnő Bouillon Chatiernél állapodunk meg. A bejárat egy belső udvarból nyílik és nagyon nyüzsgő hely, észrevehetően kedvelik a helyiek is. Belépve átragad ránk a hangulat és a pincér egy kis asztalhoz vezet minket az amúgy tágas térben, ahol már rajtunk kívül ül egy pár. Itt az asztalok szorosan sorakoznak, mindenki zsezseg és falatozik.

Az étlap nem hosszú szerencsére, kacsát és csigát rendelünk. Az abroszra írják a rendelésünk és sok pincér sürög-forog az asztalok között, egymást gyakran ugratva kiszolgálás közben. Van egy kis időnk szusszanni és szétnézni. A bisztró berendezése és stílusa nagyon megkapó, az ördög a részletekben rejlik. Látszik hogy sok minden eredeti, nem modernizálták és ez nagyon jót tesz az összképnek. Belle Epoque. Az étel nagyon korrekt, a csiga fürdik a fokhagymás, petrezselymes vajban, nem eláztatva azt, a kacsa bőre pedig ropog és saját zsírjában sült, krumplival és némi káposztával. Az asztali bort bátran ajánlom, remekül öblíti az amúgy nem épp könnyű ebédünket. Csak bírjunk ma még gyalogolni. A ceh átlátható és szintén az orrunk előtt, az abroszon kerül kiszámításra. Ár-érték arányban a párizsi árakhoz képest pedig nagyon jutányos.

        Kisétálunk a Szajna partjára andalogni, majd ’Amélie-t’ követve kacsázhatnékunk támad a Saint Martin csatornán, így egy hosszabb sétát követően már a kavicsok után kutatunk. A Saint Martin kerülete nagyon ’lokál’ maradt, emiatt pedig az itt található kosztoldák abszolút megfizethetőek.

La Chambre aux oiseaux egy a sok jó hely közül, ahol házias ízekkel és házi süteményekkel, csokoládéval várják a betévedőket. Két neobisztró pedig naponta változó menüvel csalogat be attól függően, hogy aznap mi volt a kínálat a piacon. Ezekre a helyekre érdemes foglalni: Le Chateaubriand, Le Galopin.

Mielőtt máris az esti nagy zabáláson járna az eszünk, mindenképp ki szeretném próbálni a pisztáciás-csokoládés csigát a Du Pain et des Idees-ben. A pékség isteni finom kenyereket és egyéb függőséget okozó pékárukat kínál, egy gyönyörű, díszes sarki üzletben. A már említett pisztáciás-csokis csiga pedig szerelem, első harapásra. Van egyfajta bája ahogyan a mínusz 5 fokban és havazásban a kinti asztalnál ülve a még meleg és puha rétegeket hámozom. A tészta omlós, vajas, nem túl édes. A pisztácia krémben pedig érezni a sós utóízt, amit azonnal a csokoládé követ. Már nem is fázom.

           Miután elköszöntem az új kedvenc helyemtől, úgy döntünk, szusszanunk egyet a hotelben. Ehelyett persze elveszünk a Montmartre szűk, zegzugos utcáin ráadásul nem csak egy régi  malomba botlunk bele, hanem az Amélie cimű filmből ismert zöldségesbe. Működő zöldséges és kisbolt, a neve pedig Collignon. Büszkén hirdeti is, hogy itt forgattak, az oldalát a film plakátja díszíti. Lőttünk is egy fotót gyorsan.

Vacsorára két opciónk van: Bistro PaulBert vagy Au Passage. Nagyon vacillálunk, a két szupernek ígérkező hely között, de ma este győz az Au Passage. Két turnusban vacsoráztatnak, a honlapjuk legalábbis ezt hirdeti. Ha nincs foglalás, akkor fél 10 körül érdemes érkezni a ’besétálóknak’. Megérkezünk valamivel 9 után és besétálunk. Hely a pultnál van csak, amit nem bánunk, én kifejezetten szeretek a pulthoz ülni. A menü, az aznapi, piacokon található legjobb áru alapján lett összerakva. Rendelünk mindent, bár a gyomrom a húsevéstől, illetve annak eddigi 3 és fél éves ’hiányától’ igencsak kezdd elgyengülni, így én halat-Sole Muniére-, zellerpürét, friss spárgát, lencsesalátát rendelek, a hétvégi ünnepelt mellettem pedig még ezek mellé borjúvesét és borjúagyat. Természetesen mindent megkóstolunk, keresztbe-kasul és semmibe nem tudunk belekötni. Isteni finom a vacsoránk, a pultban a srác jó ízléssel ajánlja a fogásokhoz a borokat. Alattam egy bozontos kutyus szuggerálja a tányérom, hátha csurran-cseppen neki is valami. Idilli. Több óra múlva, éjfél után távozunk, hogy elérjük a metrót, mert innen már nem visz a lábam tovább. Sajnos másnap reggel kelni kell és pakolni hogy a vonatot elérve visszautazzunk Londonba, a hétköznapokba. Mindenekelőtt azonban a gyomrom savlekötőért és némi görcsoldóért kiált, már nem tudom nem meghallani. De nem érdekel, ezt az áldozatot a párizsi kulináris túránk kérdés nélkül megérte..