Kávé mellé általában kiadós reggelit fogyasztok hétvégén. Nem olvasok Indexet, BBC-t és más híroldalakat. Ezért reggeli közben, ha tehetem nem politizálok, bármennyire is közügy. A blogomon pedig próbálom kikerülni, kicselezni, de a mindennapok része, az enyém is, így néha egy-egy mondattal azért érezhetővé teszem, mit gondolok. Ebben a bejegyzésben viszont cakkumpakk megosztanék egy nyúlfarknyi részt a könyvből, amit legutóbb olvastam. Aki külföldre költözik, véleményem szerint bátor és nyitott az újra, nyitott tanulni és fejlődni. Kurázsi kell hozzá, függetlenül attól, milyen háttérrel rendelkezik. Az EU rossz?
2004 előtt azon törte magát Magyarország, hogy bekerüljön, megfeleljen és nyitottak legyenek a kapuk (kicsik, nagyok) a szabad munkaerőáramlás és külföldi tanulmányok felé. Ma pedig rémes, és gyalázat, hogy élünk a lehetőségekkel? Aki külföldön próbálkozik, hazaáruló? Ugyan. Színjáték, ami zajlik és elszomorító a korlátoltság, mikor a világ hatalmas. Nem szűkül be egy adott országra és embercsoportra. A magyar identitás kérdését elég sokan tanulmányozták már. Szociológusok, professzorok, társadalomkutatók, évszázadokra visszamenőleg kutatták, egyáltalán beszélhetünk e magyar identitásról? Magyar vagyok. Büszke vagyok rá? Miért lennék? Ez valami, amibe beleszülettem, nem választottam és nem dolgoztam meg érte, nem én értem el, hogy magyar legyek, így adatott. Büszke a családomra vagyok, a barátaim sikereire, a saját erőből elért dolgokra és mikor hazalátogatok, szívesen mutatom meg Budapest szépségeit, szeretettel mesélek arról, amit ismerek és kedvelek, igen. Magyarország szép, a történelme gazdag, sokszor elmerengek, hol tarthatna, ha anno jobb döntéseket hoz, ha nem szemellenzős és nem skatulyáz be mindent és mindenkit. Akkor milyen szép lenne..
A bejegyzés pedig így szól:
’Csatlakozás az Európai Unióhoz.
A csatlakozás az új ’közösséghez’ asszimilációs gesztusokkal járt: Magyarországnak társadalmilag befogadó országként kellett megfelelnie.
Az EU-csatlakozás feltétele, hogy a csatlakozó ország bizonyítsa, társadalompolitikája elősegíti a kisebbségek elismerését és védelmét. Más szóval megtiltja a faji, vallási, etnikai, életkori, nemi és (1998-tól kezdve) szexuális orientáció alapján történő megkülönböztetést és aktívan ellenőrzi, sőt támogatja az egyenlő bánásmódot a marginális csoportok esetében. 2003-ban a magyar törvényhozók, mivel erősen törekedtek arra, hogy országuk a posztkommunista országok közül az elsők között csatlakozzon az EU-hoz, sietve elfogadtatták az egyenlő bánásmód törvényt. Igyekezetükben, hogy megfeleljenek az EU-nak, a képviselők egyre bővítették a ’védendő’ csoportok listáját. Végül a törvény húsz védendő kategóriát nevezett meg, a lista túlment a szokásos faji, vallási és nemi megfontolásokon, belefoglalták a „családi állapotot”, az „anyaságot”, az „apaságot”, „születési és egzisztenciális körülményeket”, „származást”, „egészségi állapotot”, „nyelvet”, „részmunkaidős foglalkoztatottságot” és „szakszervezeti képviselőséget”. Különös módon a „nemi identitást” is, amelyet két emberjogi civilszervezetnek sikerült becsempésznie a törvénybe. Így Magyarország lett az első a világon, amely egyenlő bánásmódot garantált a transznemű embereknek.
Papíron. Az utcán minden kísérletet, amely Magyarország törvénybe iktatott toleranciáját hirdette, aláásott a félelem.’ (forrás: Susan Faludi - Előhívás)
Papíron nyitottak vagyunk és befogadók.
Emlékszem a csatlakozás estéjére. Gimnázium utolsó évében, kint ültünk a barátainkkal a Mammut oldalsó bejáratánál egy akkor még füves placcon és a kivetítőn néztük a kommentátorokat, riportereket, összefoglalókat. Arról sugdolóztunk izgatottan, ki mit hallott otthon a szüleitől, és milyen szerencsések vagyunk, hogy előttünk megnyílik a világ az érettségi után. Akkor büszke voltam. Arra, hogy egy ilyen felvilágosultan gondolkodó országhoz tartozom. Papíron.
