’Eső után, a föld és fű illata keveredik a levegőben, a búzakalászok hajlonganak a mezőn a nyári zápor utáni szélben. A Nap is újra előbukkan az elvonuló felhők közül és érzem az arcomon, a karjaimon, ahogyan újra átmelegít.

       Rohanok a pusztában, a nagyszüleim orosházi kertje mögött, miután átvágtunk a nagyapám németjuhász kutyájával a hosszú veteményesen, majd a gyümölcsfák sorai között. A hátsó kerítésen van egy viszonylag nagy lyuk, azon vígan átfértünk mindketten. Nincs előttünk semmi a szántóson kívül, így remek helyszín csatangolni. Csatangolunk. Cézár és én. Találtam egy hosszú, vastag botot és most azt használom, sétabotnak. Láttam, hogy a Klinikákban is ezt használják, a Fekete Erdőben a kirándulásaikhoz. Nagyanyám imádja, ahogyan a Dallast is. A nyári szünetekben, mikor Nyíregyházán vagyok, együtt nézzük a délelőtti ismétlést. Vagyis Nagyikám a konyhában főzi az ebédet és én kiabálok Neki a nappaliból, mikor kezdődik. Legutóbb többször megtréfáltam és kiabáltam, hogy ’Gyere, kezdődik!’, erre Ő elzárta a borsófőzelék alatt a gázt és sietett be a szobába. De csak engem talált, nagy vigyorral a képemen, mivel még mindig csak a Teleshop hirdetés ment. Ezt eljátszottam vagy háromszor, aminek eredményeképpen a borsófőzelék odakozmált, a nagyanyám pedig lekéste az epizód első 10 percét, mert nem akarta elhinni, hogy most bizony tényleg elkezdődött. Aznap fasírtos kenyeret kaptam ebédre.

Cézár csaholva kerget egy mezei nyulat, de az ügyesen beslisszan az üregbe, így kutyusom hoppon marad és visszaüget mellém. Már a szántós felénél tartunk és kergetőzünk a kukoricásban, ahol a karommal vágom magunk előtt az utat, mikor hallom Papó kiabálását, ahogyan engem keres. Ajjaj..Irányt váltok és rohanunk visszafelé a kertbe, a kerítésen lévő réshez. Nagyapám már párszor a lelkemre kötötte, hogy maradjak kerten belül, ameddig Ő ellátja a jószágokat, de abban aztán mi a kaland? Ismerem a kertet és az elhagyott házat benne, mint a tenyeremet. A malacólt is felfedeztem már kívülről-belülről és majdnem az összes meggyfát megmásztam. Vagy épp leestem róluk. Mire visszaérünk már újra forrón tűz a Nap és csatakosra izzadtam a pólóm, épp átbújtunk a résen, mire Papókám a kert végébe ért.

 ’Te meg hol voltál, nem hallottad, hogy hívlak? Gyere, induljunk, mert a Nagyanyádtól kapunk a fejünkre, ha nem érünk haza ebédre.’

Nemrég is kaptunk a fejünkre, mikor a hétvégét Tokajban töltöttük a nyaralóban és a stégről a kellemesen hűvös Tiszába ugrálás után, Papónak az a remek ötlete támadt, kenjük be magunkat tetőtől talpig iszappal és lepjük meg Nagyit. Az iszap hamar szárad..rá a bőrünkre, szóval óvatosan és mint a bádogemberek kellett visszabattyognunk a házhoz, nehogy kárba vesszen az erőfeszítésünk és leperegjen az összes kosz, mielőtt Nagyika látta volna. Áttipegve a teraszon, beugrottunk a nappaliba, ahol Nagyanyám épp akkor tette le a seprűt, miután az egész lakást kitakarította. Gondolom kitaláltátok, nem örült. Bár meglepődött, az biztos.

’Papó, hazafelé megállunk egy fagyira?’

’Jó, de csak egy gombócra és a Nagyanyádnak el ne mondd’

Lakat lesz a számon.

       A szüleim, a válásuk után mindketten Budapestre költöztek, munkát találni. Én az anyai nagyszülőkkel maradtam és ott folytattam az óvodát, ahol életem talán legjobb alakítását nyújtottam, mint Kukkurikú a kakas,(nem ér összehasonlítani a Kétfarkú Kutyapárt Kotkodácsával) az óvodai farsangi előadás során. Le akartam nyűgözni Sada barátomat, akit titkon szerettem. Vörös hajú, szeplős képű. Megjegyzem, a mai napig furcsa vonzalmat érzek a vörös hajú, szeplős pasik iránt. Lehet, nem sikerült feldolgoznom 4 évesen a plátói szerelmet.

      Miután Anyu új munkát talált és a lakhatási gondok is elhárultak, én is Budapestre költöztem és ott folytattam az ovi utolsó évét. De a nyári vakációk nagy részét Nyíregyházán töltöttem. Apai nagyszüleim is ott éltek, így Velük is sok időt töltöttem. Az unokatesómmal, egy idősek lévén, sokszor a frászt hoztuk Nagymamánkra, aki elég pedáns, így, mikor kisurrantunk a társasház hátsó kertjébe a frissen mosott és vasalt fehér lepedőjével, ami kellett ahhoz, hogy a ’hattyút’ élethűen ábrázoljuk a lepedő alá bújva, majd a homokozót tónak használva hempergettük meg az illatos textilt, hát, amit ezért kaptunk, az nem épp a mennyei házi pogácsája volt.

Szóval, hogy Nagyikám nyugodtan újra moshassa a lepedőt, Nagypapám elvitt minket a Vadasparkba, ahol befizetett az ugrálóvárba. Akkor előjött bennünk a versengés és mikor be lehettet nevezni az ugráló versenyre, több sem kellett Nekünk. Apu is nemrég újra nősült és Ildivel, az új feleségével épp tüszős mandulagyulladással lábadoztak otthon a nagyszüleim lakásában, reménykedve, hogy a közelgő nászútjukra rendbe jönnek, így hát minél tovább voltunk távol otthonról és nem ott ricsajoztunk, annál jobb volt mindenkinek.

Kivártuk a sorunkat, és soha olyan szépeket nem estünk, pattogtunk és szaltóztunk, mint akkor. Bár azóta nem próbáltam..Az unokatesóm első helyezést ért el, ami nagyon bökte a csőröm és szárnyait bontogató önérzetem, de a frissen összeeszkábált dobogó harmadik helyére bizony én állhattam. És büszkén vittem haza a díjam, egy 6 alkalmas bérletet, amit bármikor leugrálhatok a Vadasparkban. Az első helyezésért egy csokitorta járt. Hazavittük Apuéknak, hátha jobban lesznek tőle, de körbe ültük az ebédlőasztalt és belekóstolva a tortába, egyszerre tettük le a villákat és kippukant Nagyanyámból a nevetés. Ragadós volt, így egy perccel később már mindenki nagyon röhögött az asztalnál. Ilyen rossz csokitortát még sosem ettünk. Apu és Ildi is felöltözött, megszabadultak a köntöstől és kollektíve, egymás kezét fogva elbandukoltunk a főtérre fagyizni, ahol annyit repetázhattunk aznap, amennyi belénk fért. Állítólag a fagyi segít levinni a gyulladást Apu mandulájáról. Legalábbis Ő ezt mondta miközben rám kacsintott.’

     Engem erős kapocs köt szeretett Nagyszüleimhez, akik közül imádott Papómat már elvesztettem, Édesapámat pedig rá pár évre szintén. Jelenleg pedig, apai nagyszüleim is megbetegedtek, így hazautaztam és meglátogattam Őket. Látni őket, abban az állapotban, mikor ki vannak szolgáltatva másoknak és a mindig büszke és éles eszű, jó humorú Nagymamámat, ahogyan a stroke után csak árnyéka önmagának, felkavaró. Mindannyian nagyszerű, törődő és szerető emberek, akik megérdemlik, hogy méltósággal és szeretve öregedjenek meg.

 Ha nem tettétek volna meg eddig és szerencsések vagytok mert van rá még lehetőségetek, ismerjétek meg jobban a nagyszüleiteket, töltsetek időt Velük, hallgassátok meg a történeteiket, kérdezzétek Őket.

Én, a fenti gyerekkori emlékeket és még rengeteg másikat Róluk nagy szeretettel és életem hátralevő részében őrizni fogok. Ők pedig így élnek örökké.