63 év. Ennyi telt el azóta, hogy Erzsike és Laci megfogadták, innentől nem engedik el egymás kezét.
Persze, csak képletesen értve. Az ujjaik összekulcsolták és megfogadták, hogy jóban, rosszban, egészségben és betegségben kitartanak egymás mellett, amíg a halál el nem választ.
1955-ben még fiatalon és telve reményekkel belevágtak a házasságba. Egy olyan intézménybe léptek, ami semmiképpen nem mondható könnyűnek. Két ember megismeri egymást, megszereti, az elején tombolnak a hormonok és a kémia mindent visz. Ami azután marad, az, amire végül építeni lehet. Vagy kiderül, mégsem jól választottunk. A rózsaszín köd viszonylag hamar lepereg, és ott állunk, szembesülve, lecsupaszítva a választásunkkal. Az ember társas lény. Akkor is, ha adott esetben jól el van egyedül is. Ideig-óráig. Azután hiányzik, nem csak a társas érintkezés, hanem valami más..az intimitás. Valaki, akivel megoszthatod a gondolataid, aki meghallgat és akivel emlékeket építhetsz. Támaszt vársz és barátot, szeretőt és gondoskodást, ketten azért mégis könnyebb. De két különböző ember, személyiség, tud e elég szabadságot adni egymásnak ahhoz, hogy mindketten megmaradjanak annak, akik. És ne más életét éljék. Vagy, ha igazán szoros a kapocs, akkor elkerülhetetlen, hogy eggyé váljanak? Hiszen attól is működik a házasság, ha a célok közösek, és az értékrend is hasonló, megegyező, máskülönben hogyan jutsz kompromisszumra? Mert muszáj.
Felelősséget vállalsz, nem csak a saját, hanem egy másik ember iránt is. Felelősséget, hogy nem bántod, hogy egymáshoz fordulhattok bármikor, és őszintén vállaljátok a másikat, mint legfőbb szövetségest. A házasság nem az önzésről szól, mert ott elveszett. Ketten vagytok benne, így ketten is építitek, vagy romboljátok. Egy idő után nem is kell mindent kimondani, mert már egy mozdulatból érzed a másikat. Ha pedig ez a kapocs túl nagy teher, bele se vágj, mert óhatatlan hogy Te is idomulsz, változol és egy részed összeolvad a másikkal. Laci szerint így lehet szeretni valakit egy életen át. Állítása szerint, 63 év után is ugyanannyira szereti Erzsikét, mint amikor először meglátta. A lánykérés ugyan kalandosra sikeredett, a férfi hiúsága és a nő megbántottsága majdnem másokhoz sodorta őket.
Végül rájöttek, mi a fontos mindkettőjüknek, és elkezdtek egy új életet, együtt. Idomultak, ahogyan Laci mondta. Kinek ez, kinek az nem tetszett, azután ,beböffent a motor’ és ment minden, mint a karikacsapás. Karrier építés, költözködés a kiutalt lakásba, első gyerek. Hangos veszekedésre csak ritkán került sor, akkor is inkább az önérzet tört utat magának és ugyanazt a problémát hánytorgatták egymásnak újra és újra. Ez pedig nem változott 63 év alatt sem. Mert teljesen megváltoztatni nem lehet senkit, kérdés, hogy az adott konfliktus forrása, mennyire zavaró, tudunk e vele együtt élni, avagy nem. Mert, ha el tudjuk fogadni, akkor nem lesz baj. Laci, állítása szerint, más nőre rá sem hederített. Ő már megtalálta a párját. Erzsike szerint, hiába volt jó kiállású férfi, Laci nem volt egy istenadta flörtbajnok. Ezen mindketten kuncognak.
Második fiúk súlyos betegséggel született. Kórházról, kórházra jártak vele, ápolták, óvták a széltől is ameddig lehetett. Erzsike otthon maradt, Laci lett az egyedüli kereső. Túljutottak a nehezén és mindkét fiuk felcseperedett.
Ők pedig újra ketten maradtak. Utazgattak, étterembe jártak és céges rendezvényekre. Bővült a család. Nagyszülők lettek, azután Dédszülők. A családi ebédek elmaradhatatlanok lettek, amikre összegyűlt apraja-nagyja, ők pedig szívüket, lelküket beleadva készültek mindig. Laci mindig mindenkinek a házi szeszt kínálta. Borzalmas íze volt, de olyan büszke volt rá, ha bor, ha pálinka, hogy senki nem utasította vissza. Miután Laci nyugdíjba vonult, elköltöztek, hogy közelebb lehessenek a családjukhoz, és Ő családfa kutatásba kezdett.
Megöregedtek, Laci nagyot hallott, így a TV-t csak fülessel hallgathatta, mert Erzsike kitért a hitéből a hangerő miatt. Így ücsörögtek a híradó előtt minden este. Laci hallgatta, Erzsike nézte, egymás mellett, a fotelből.
3 évvel ezelőtt elvesztették kisebbik fiukat, akinek a halála összetörte mindkettőjüket. Segítették a másikat, hogy újra talpra tudjanak állni. Sokat betegeskedtek, ágynak estek, de minden nap beszélgettek. Nem feküdtek le anélkül, hogy ne simogatták volna meg egymás kezét. Büszkék voltak arra, amit életükben építettek és amit olyan nagy becsben őriztek. A családot. 2 fiú, 5 unoka, 3 dédunoka. El nem mulasztottak egy névnapot, születésnapot, házassági évfordulót.
A 63-ik házassági évfordulójukon, Laci a kórházi ágyból hívta fel Erzsikét. Pár nappal később hazatért, és elbúcsúzott. Elköszönt attól, aki az élete volt. Elfáradt. Erzsike kezét még egyszer a kezébe vette és elaludt.
Laci a Nagyapám, akit elvesztettem. 3 évvel édesapám temetése után, ugyanott álltam, és néztem végig, ahogyan a homokóra lepereg. Azután meglátogattam a Nagymamám és végigsimítottam a kezét.
